P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Rosner Krisztina Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben í. A 19. és a 20. század fordulóján minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott a színész művészetének kérdése. A modernitás korszakáról - nagyon leegyszerűsítve - elmondható, hogy a színházművészetet az előadás egyik kitüntetett elemén keresztül próbálták megújítani: ahogyan II. György és Chronegk a díszletek és a jelmezek (a teljes látvány) korhűségével és realizmusával kísérletezett, úgy próbálkozott Appia a korszak új színpadtechnikai lehetőségével - a fénynyel, a világítással, illetve Craig a rendező szerepének hangsúlyossá tételével. Mindezek a próbálkozások kényszerítően hatottak a színész mesterségének, előadásbeli szerepének tisztázására és felvetették a színészi autonómia kérdését. A színészet elmélete és a gyakorlat feltételezésem szerint leginkább a színészképzés folyamatában kapcsolható össze. Az elméleti tételek kialakításának, kipróbálásának és esetleges cáfolatának legkézenfekvőbb terepei a korszakban gombamód szaporodó új akadémiák, magániskolák, stúdiók voltak, amelyekben a mesterség elsajátíttatása és a színházi kísérletezés nagyon gyakran egybemosódott. Tanulmányomban a századforduló évtizedeinek színészképzési módszereit elemzem, összekapcsolva azokat a korszak jellemző játékmódjaival és kimutatva az esetleges átfedéseket. A tárgyalt módszerek előzetes szelekciója természetesen önkényes: mind az európai, mind a magyar rendszerek közül azokat igyekeztem kiemelni, amelyeknek bizonyos elemei lényegesek az adott évtizedek színjátszása szempontjából vagy pedig ma is aktuálisak. Fontos azonban megjegyezni, hogy a tanulmány megírása során figyelembe vettem egy-egy színészpedagógiai rendszer tudományos feldolgozottságát: így történhet meg, hogy Sztanyiszlavszkijról kevesebb szó esik az alábbiakban, mint például Jacques Copeau-ról vagy éppen Solymossy Elekről. A századforduló és a századelő évtizedeiben Sztanyiszlavszkij próbálkozott meg a mesterség alapkérdéseinek szisztematizálásával. Bár a korszak lényeges pszichológiai felfedezéseit (mint például Théodule Ribot-nak a test és lélek összefüggéséről, illetve az affektív emlékezetről alkotott nézeteit és természetesen Siegmund Freudnak a tudatalattira vonatkozó elméleteit), valamint a meiningeniek realista törekvéseit is magába olvasztó rendszert Sztanyiszlavszkij csak később publikálta, módszerének, kísérleteinek számos eleme már korábban ismertté vált. Az átélésen alapuló sztanyiszlavszkiji színjátszás célja a drá249