P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

Kékesi Kun Árpád segítette, a színházat pedig nagypolgári szórakozásból a társadalmi nyilvánosság fórumává tette - egyértelműen a 19. században uralkodó, inkább művi, mintsem művészi „játéknormák" leváltására szerveződött. 1921-ben Antoine katonai metaforát alkalmazott a Théátre Libre kulturális jelentőségének leírására: amikor a naturalisták már megnyerték a csatát a prózában, az impresszionisták a festészetben, Wagner követői a zenében, és a csapatok készen álltak a színházban is, akkor a Théátre Libre adta meg a jelet a támadásra.

1

2 A „jel" a társadalmi realizmus volt, amelynek összetett színházi játéknyelve - a kor haladó tendenciáinak vélt pozitivista tudomány és a naturalista regény igazság- és természetfogalma jegyében - a kortárs szociális valóság (pontos megfigyelésen alapuló) színpadi újraalkotására és analízisére vállalkozott. (S persze a nézőnek is az objektív megfigyelő szerepét szánta.) Az előadás valószerűtlenségét fokozó, teátrális konvenciókkal azt a valóságot, vagyis azokat - a művészet mimetikus konstrukciójának értelmében kialakított - új konvenciókat állította szembe, amelyet a naturalisztikus térkörnyezet (a couleur locale) és színészi játék jelentettek. Sztanyiszlavszkij 1890-ben látta a meiningeniek második oroszországi vendégjátékát, s külön albumot nyitott a hat előadásukon látottak rögzítése céljából.

1

3 Tizenéves korától élete végéig minden általa látott produkcióhoz írásos kommentárt fűzött, ám a meiningeniek és a róluk készült jegyzetek precedensértékűnek bizonyultak. Ezek az esettanulmányok későbbi rendezőpéldányait előlegezték, a Meininger Hoftheater működéséről és játékmódjáról alkotott elképzelései pedig a nevével összeforrt, s az említett turné előtt két évvel kezdődő, de igazán csak az 1890-es évek közepén kibontakozó színházi kezdeményezéseit. Korai rendezései a meiningeniek „nagyrealizmusára" épültek, később viszont a kortárs drámák előadásán keresztül a Stimmungra orientáló „kisrealizmusig" jutott el - noha Antoine rendezéseit nem látta, csak „újra feltalálta" -, hogy pályája végén a lélektani realizmus Rendszerének megalkotója legyen. Sztanyiszlavszkij főként a modern színjátszás atyjaként, a kanonizált játéknyelv kikísérletezőjeként él a színházi köztudatban. Életművének paradoxonja persze éppen az, hogy híressé vált rendezései még a Rendszer rögzítése előtt készültek, a Rendszer írásba fektetése közben viszont már egyetlen számottevő rendezése sem született, azaz nem történt meg a Rendszer demonstrációja. Sztanyiszlavszkij alkotásainak „feszültségét" az adja, hogy a meiningeniek és Antoine törekvéseinek visszásságai és hiányosságai ütköznek ki bennük, s e hibák korrigálása céljából jött létre a Rendszer, amely aztán új (pszichológiai) alapra helyezte a másfajta (történelmi és társadalmi) irányultságú előadásmódokat. A meiningeniek hatását tükrözte az 1888-ban alapított Művészeti és Irodalmi Társaságban, majd az 1898-ban megnyílt, Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenkóval közösen létrehozott Moszkvai Művész Színházban folyó munka is. Az olyan pro1

2 Antoine, André: Mes souvenirs sur le Théátre Libre. Pans, 1921. 9. 1

3 L. Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin: Életem a művészetben. Bp., 1967. 150-153. 22