P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Gajdó Tamás: Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei

Gajdó Tamás Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei A drámaíró Molnár Ferenc — és közönsége Nincs még egy olyan drámaírónk, akiről annyi ellentétes hangú értékelést, annyi rosszindulatú bírálatot és annyi dicséretet írtak volna, mint Molnár Ferencről.

1 Vannak írók, akik korukban sikeresek, de ma már csak az irodalomtörténet tartja számon műveiket. Molnár azonban nem ilyen. A Pál utcai fiúk című regénye mellett, melyet számtalan nyelvre lefordítottak, színdarabjait száz éve játsszák a színházak az egész világon. Magyarországon két rövidebb-hosszabb időszak volt, amikor származása miatt nem mutatták be drámáit. Először a faji törvények miatt szorult le a színpadról; 1948 után pedig a polgárit, az ellenségest látták műveiben a kultúrpolitikusok. A Színházművészeti Szövetség 1950-ben tartott konferenciája Molnár Ferenc műveit „kommersz szemétnek" bélyegezte, és a koalíciós időszakban megtartott Molnár-bemutatókat a „burzsoá restauráció törekvései"-nek tartotta.

2 S bár Molnár Ferenc „megítélése kevésbé függ egy-egy történelmi-társadalmi szakasz minéműségétől", az ötvenes években éppen ezek a történelmi-társadalmi „meghatározók" szerint törtek pálcát felette. Az 1980-as évektől kezdve azonban ismét reneszánszát élte Molnár. Az 1986-1987-es színházi évadban négy színműve szerepelt a fővárosi színházak műsorán (Az ördög, Ibolya, A testőr, A farkas), s azóta sem csökkent az érdeklődés. Vajon mi lehetett az 1980-as években támadt Molnár-reneszánsznak az oka? Bécsy Tamás szerint ismét kialakult egy olyan réteg a társadalomban, amelynek a művészet csak kikapcsolódásra, szórakozásra való. És „a századelő vagy a húszas évek közép- és nagypolgári, valamint az akkori középosztálybeli emberekhez iga1 Az 1920-as évek végén a KMP legális folyóiratában, a 100 %-ban Nagy Lajos támadta meg Molnárt (Szószék-e a színház vagy brettli; 1928. 5. sz.) és Kelemen László álnévbe rejtőzve Lukács György (Molnár Ferenc; 1929. 5. sz.). A polgári sajtóban Farkas Gyula és Pintér Kálmán vádjaival Sós Endre polemizált. (A Toll, 1934. november 15.) A hattyú bemutatóját 1945-ben már elmarasztalás követte a Képes Vz tágban. Az ötvenes évek hallgatása után Osváth Béla (Molnár legenda. Kritika, 1963. 1. sz.) és Gyárfás Miklós (Vita a Molnár legendával. Új írás, 1963. 1384-1387.) véleménye ütközött. Az értékelés tovább folytatódott (Csillag Ilona: Molnár Ferenc színpada, Színház, 1975. 12. sz.; Rónai Mihály András: Komolyan Molnár Ferencről, Élet és Irodalom, 1983. február 18.), s még ma sem zárult le; bár több monográfia is napvilágot látott (Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Bp., 1995; Györgyey Klára: Molnár Ferenc, Bp., 2001.; Nagy György: Molnár Ferenc a világsiker útján. Bp., 2001.). 2 Színház és Filmművészet, 1950. 12. sz. Idézi: Siklós Olga: A magyar drámairodalom útja, 1945— 1957. Bp., 1970. 14. 209