P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

I—II. levél (ford. H. Végh Katalin) Nánay Fanni-. A próféták és követőik

Nánay Fanni A próféták és követőik „A lengyel színház mitológiája máig élő mitológia" - írta Pályi András 1978-ban (Pályi, 1998: 28). Az állítás negyedszázaddal később is érvényes, a lengyel színháztörténet egyedülálló folytonossága továbbra sem szakadt meg. E folytonosság két fontos jellemzője, hogy egyrészt szétválaszthatatlanul összefonódik benne az irodalmi és a színházi hagyomány, másrészt pedig nem törik meg sem a világháborúk után, sem a kommunizmus időszakában. Nincsenek „tiszta lapok", mint akár a magyar, akár más kelet-európai nemzetek színházában. A mai lengyel színházi alkotók számára egyszerre nyomasztó és inspiráló folytonosság gyökere a lengyel államiság 19- századi elvesztéséig nyúlik viszsza, s érthetetlen marad Adam Mickiewicz messianisztikus művei, a lengyel romantika színházeszménye, valamint a Reduta színházi társulatának gyakorlati törekvései ismerete nélkül. írásomban mindenekelőtt szeretném felvázolni azt a történelmi pillanatot, amikor a lengyel irodalom akkora fontosságra tett szert, hogy a nemzet váteszeknek, prófétáknak tekintette íróit, valamint áttekinteni a kor egyszerre tiszteletteljes és kritikus viszonyát e prófétákhoz. Majd azokkal a színházi emberekkel, társulatokkal foglalkozom, akik a lengyel színház elé tűzött célokat a gyakorlatban is igyekeztek megvalósítani (Wyspianski, Reduta, Schiller). Végül e hagyomány későbbi hatásáról, fontosabb követőiről szólok (Grotowski, Gardzienice stb). 1. A „próféták" Lengyelország mint önálló állam 1815-ös felosztásától 1918-ig, mintegy évszázadig nem létezett, három birodalom - a cári, a porosz és a Habsburg - osztozott rajta. Államiság hiányában az irodalom, de főképp a színház kitüntetett szerepet kapott a nemzeti lét megőrzése, alakítása szempontjából. Ez más közép-európai népeknél sincs másként, mégis a lengyel dráma és színház története egyedülálló esetet képvisel a régióban. Spiró Györgynél még az a kérdés is felvetődik, hogy „vajon a lengyel drámairodalom tárgyalható-e a többi közép-kelet-európai drámairodalommal együtt" (Spiró, 1986: 145). Spiró a következő történelmi és irodalmi körülményekkel támasztja alá állítását. Lengyelország egészen a 18. század végéig önálló feudális államként létezett, tehát az államiság hiánya nem egy régebben elveszített állapotot vagy még el sem ért államiságot jelentett, hanem a közelmúltat. A lengyel államiság visszaszerzésére pedig több nemzedék is folytatott harcot, „alig volt olyan lengyel nemzedék a múlt században, amely185