P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Leonyid Nyikolajevics Andrejev színházat megteremtette, de képtelen kimondani az utolsó, mindent eldöntő szavakat: a mi új színházunk számára nincsenek drámák Mit is jelent ez? Ez azt jelenti, hogy fogjuk az egész eddigi drámairodalmat a legelsőtől egészen Avercsenko legutóbbi komédiájáig, és dobjuk ki mindet a jelen hajójából! Ez annak a megvallását is jelenti, hogy az egész eddigi drámairodalom nem pszichologikus és alkalmatlan a mi új, pszichológiai színházunk számára. így is van, Szophoklésztől kezdve egész Maeterlinckig, Tolsztojig és mindenkit beleértve. Ez azt jelenti, hogy vagy magunknak kell magunk számára drámát írni, úgy, hogy színpadra alkalmazzuk Dosztojevszkij pszichológiai regényeit, vagy továbbra is ezeket a régieket játsszuk, de akkor rögtön ki is akaszthatjuk a színházra a táblát: „Itt van még egy újabb tévedésünk." De azt, amit nem mert kimondani a Művész Színház, azt merészelem kimondani én: rajtam kisebb a felelősség, nem én irányítom a hajót, csak a partról kísérem figyelemmel az irányát. És kimondom, hogy egész drámairodalmunk, Ádámtól napjainkig, olyan régi irodalom, amely pusztulásra van ítélve, mert az új színház, a jövő színháza, már elment mellette. És nagy bűne abban van, ismétlem, hogy a látványt és a cselekményt szolgálta és szolgálja, mint a nempszichologikus regény, miközben mind a regény, mind pedig egész életünk pszichologikus lett, nem csodálatos, mesés kalandregény Benvenuto Cellini párbajairól és szerelmeiről. [...] Most egy kis időre eihagyom a Művész Színházat, és a régi és az új dráma közti különbségre térek át. 7. Erről az új drámáról álmodik az összes mai drámaíró, kritikus, a nézők és a színházak. Amikor azt mondom, hogy mindenki, csak a felső rétegeket értem ezen, mert a mélyben természetesen tovább él a régi színház, a cselekmény színháza. [...] De miközben erről az új színházról álmodoznak a drámaírók és a rendezők, a színházak elsősorban a formából indulnak ki és ebből ered az összes további tulajdonság. Elfelejtik, hogy akárcsak az új embernek, az új drámának is két keze lesz és egy feje, és mindene olyan lesz, mint a réginek, de azt gondolják, hogy csak egy új orra lesz szüksége. Persze, van római orr is meg orosz orr is, de az orr az végeredményben csak orr... [...] A forma mindig is csak a tartalom korlátja volt, azok a vonalak, amelyek a tartalom íveit kívülről határolják, az eleven lény törvényeinek és szeszélyeinek engedelmeskedve. A drámaírók és a rendezők is különbözőképp keresték az új formákat, és ezzel párhuzamosan az új drámát. Mivel maguk nem tudták megteremteni az új drámát, ezért kitartóan tördelték a régi formáját, hihetetlen szamárságokat hoztak így létre. Elképzelni is nehéz, mennyi felesleges energiát és alkotóerőt pazaroltak ezekre az egyszerű átalakításokra: a fényt áthelyezték egyik helyről a másikra, felültették a nézőket a színpadra, a színészek a nézőtéren játszottak, leengedjék-e a függönyt vagy széthúzzák, mozogjon a színész úgy, mint egy 178