P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Levelek a színházról lakása pedig azt támasztja alá, hogy nincsen halhatatlan lélek. Ilyen Csehov, a prózaíró, de ilyen ő a drámában is. Éppen emiatt Csehovot a színpadon nemcsak az emberek játsszák, hanem a poharak, a székek, a tücskök, a katonaköpenyek és a jegygyűrűk is. [...] Emiatt érthető az is, hogy azok a színházak, ahol csak az emberek játszanak, a tárgyak pedig nem, ott nem Csehovot adják, nem szeretik és nem is értik őt. Érthető tehát, hogy miért tudja a Művész Színház Csehovot játszani, és az is, hogy miben rejlik ennek a színháznak az ereje, újszeríísége és különlegessége; mert benne nemcsak az emberek alakítják a szerepeket, hanem a tárgyak is. Ez a színház pszichologikus színház. Sőt, tovább megyek: ez a színház pontosan annak a pánpszichének a színháza, amelynek az irodalomban Anton Csehov volt az igazi képviselője. 3. És most térjünk vissza a Művész Színház indulásához. A fentiekből kitűnik, hogy miben rejlett a bojárruhák megdöbbentő újszerűsége: a pszichologizmusban. Nem a korhűségben, hiszen magát a kort nem is ismerjük pontosan, hanem a friss elevenségben és az ezzel párosuló valósághűségben. A Prozorov nővérek lakásában, Ivanov dolgozószobájában, vagy abban az uborkában, amelyikbe Sabelszkij beleharap, a tücsökben is és a jegygyűrűkben is, a katonaköpenyekben, amelyeket a színészek mintha otthon is hordtak volna - mindezekben a dolgokban ugyanaz volt: a psziché. A tárgyak nem csupán tárgyak, hanem az egységes lélek térben szétszórt gondolatai és érzései. Csehov nemcsak a tárgyakat, hanem az időt, és ezzel együtt a színházat is így alkotta meg. Nem úgy, mint egy órás, hanem úgy, ahogy egy pszichológus: az idő is a hős gondolatainak és érzéseinek a kifejeződése. És ott, ahol hiányoznak ezekbe a szünetekbe sűrített csodálatos gondolatok és érzések, és ahol tehetséges emberek játszanak csak és nem pedig az idő, ott egyáltalán nincs meg Csehov és nem is lesz soha. [...] Megelevenedett tárgyak, megelevenedett idő és megelevenedett emberek - ebben rejlik az elbűvölő Csehov-darabok titka, s ezek a darabok máig nem kerültek le a színház repertoárjáról. Milyen érdekes például, hogy a Három nővér végén a darab mindegyik szereplője ugyanarra a katonazenére gondolkodik és érez, amelyet mintha csak véletlenül játszanának az utcán masírozó katonák. A hősök lelkeinek szétesését sem a közvetlen, lecsupaszított szó fejezi ki, hanem annak a hárfás lánynak az alakja, aki szintén mintha csak véletlenül került volna oda, és az az együgyű, nem odaillő dal, amit játszik: „Szerettem én, szenvedtem én..." Figyeljék meg a Csehov-drámák dialógusait: nem valószerűek, így az életben senki sem beszél; tele vannak elhallgatásokkal, a dialógus mindig már valamilyen elhangzott dolog folytatása, nincs pontosan meghatározható kezdetük. [.. .1 Csehov hősei sohasem kezdik el és fejezik be a beszédeiket, mindig csak foly175