P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Levelek a színházról amikor besorozták a porosz hadseregbe, akkor még utazgatott valamennyit, de ez a legkevésbé volt drámai: a dráma épp attól a pillanattól kezdődött, amikor élete felett dolgozószobájának csendje és eseménytelensége kezdett el uralkodni. Ekkor következik be minden érték átértékelődése, a tragikus harc, a szakítás Wagnerrel, és a csodálatos Zarathustra. És mi a helyzet a színpaddal? A színpad erőtlen és néma. A cselekvés vitán felül álló törvényének behódolva elutasítja, de képtelen is arra, hogy megjelenítse a számunkra oly közeli, fontos és nélkülözhetetlen Nietzschét, cserébe pedig hatalmas mennyiségű, szükségtelen és túlhaladott Celliniket ad nekünk, színpadi tőreikkel. Az élet bement, a színház kívül maradt. Ha ezt megértik, akkor érteni fogják azt is, hogy az utóbbi évtizedekben egyetlen dráma sem érte el azt a csúcsot, amelyet elért a modern regény, és össze sem lehet vele hasonlítani. Megértik, miért nem írt Dosztojevszkij egyetlen drámát sem, és Tolsztoj, aki annyira mélyreható a regényen belül, a drámában eléggé primitív, valamint hogy a ravasz Maeterlinck miért öltöztette a gondolatait nadrágba és hagyta őket a színpadon futkosni. Gondolják végig, amit mondtam, és meg fogják érteni, milyen magával tagadóan szcenikus (és épp emiatt nem kell) Osztrovszkij, aki az életet vette alapul, és azt, hogy miért kell olyan nagyon az egyáltalán nem szcenikus Csehov. A néprajz is ragaszkodott a mindennapi élethez, de a néger egyszer csak cilindert tett a fejére és inggallért vett fel, Bruszkov meg elment a cambridge-i egyetemre, nesze neked mindennapi élet és néprajz! Én nem azt mondom, hogy nincsenek többé események, és hogy senki sem cselekszik, sem azt, hogy a történelem menete megszakadt. Nem: az események naplója még eléggé tele van, van még elegendő gyilkosság és öngyilkosság, bonyolult csalás, ügyes kombináció, tényleges és hatásos fegyveres harc, de... mindezeknek a drámai értéke lecsökkent. Az élet pszichologikusabbá vált, ha szabad így kifejeznem magam, s a legfontosabb szenvedélyek mellett, mint a dráma „örök" hősei, a szerelem és az éhség mellett, megjelent az új hős: az intellektus. Nem az éhség, sem a szerelem, a becsvágy, hanem: a gondolat, az emberi gondolat, örömeivel, szenvedéseivel és harcaival, a gondolat lett a mai élet igazi hőse, és úgy tűnik, a drámában is övé az elsőség. Még a mostani rossz drámaírók és rossz közönség is kezdték megérteni, hogy a harc külsődleges megjelenítése, bármennyi vért ontanak is a színpadon, a legkevésbé sem lesz drámai. Nem az a pillanat a drámai, amikor a munkás kimegy az utcára, hanem az, amikor először érzi az új élet hangját, amikor az első félénk, erőtlen és tehetetlen gondolat hirtelen megerősödik benne, és mint a megvadult ló, egyetlen ugrással repíti tova lovasát. Nem az a pillanat drámai, amikor a gyáros parancsára már megjelennek a katonák és vállukra emelik a fegyvereiket, hanem az, amikor az álmatlan éjszakák csendjében küzd két igazsággal, de egyiket sem tudja elfogadni sem lelkiismerete, sem felzaklatott értelme. Ugyanez a helyzet a mostani szerelemmel is, még benne is, mint az élet minden egyéb, mély megjelenési formájában, a cselekedetek külső megnyilvánulási formájától ez az érzés is a mozdulatlan élmények mélyére hatol. 165