P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

Kékesi Kun Árpád nak a feltöltésére, ahol a vásznak a padlóhoz értek, s ahol a dimenziók ellentéte a leginkább érzékelhetővé vált. A festett háttér tehát nem különálló elem, hanem a színpadi látvány szerves része kívánt lenni. A színésznek úgy kellett mozognia a térben, hogy a látvány egységét ne törje meg: a herceg instrukciói szerint tilos volt megérintenie a festett elemet, sőt tilos volt közel lépnie hozzá, nehogy feltűnővé váljék kettőjük fizikai aránytalansága. Mindez azonban csak részlegesen korlátozta a mozgást, hiszen számos olyan bútort, emelvényt, lépcsőt használtak, amelyekkel fizikai kapcsolatba kerülhetett a színész. A különböző anyagból készült elemeket pedig úgy helyezték egymás mellé, hogy „különféle hatásuk ne hasson zavarólag a közönségre". A cél tehát ez esetben is az egység kialakítása volt, mégpedig a korban már javában alkalmazott metódus által. Erre világított rá a Heimatgarten újságírója is, aki 1882-ben a kulisszák mögött tanulmányozta a meiningeni díszletezést: „Ha közelebbről megvizsgáljuk, a díszlet sem jobban, sem rosszabbul tervezett, mint bármely más színpadon, ám a pontos méretekhez igazított és fantáziadúsan megvilágított ízléses festmény becsapja és ámulatba ejti a szemünk."

3 A díszlet tehát túllépett a térkörnyezet egészét magába foglalni kívánó, ezért bútorok, tárgyak képét is tartalmazó, s teljességgel a háttérbe szoruló festett vásznon, de nem játszott értelmező funkciót. Egyetlen feladata az éppen autentikusnak vélt helyszín és a jelenet hangvételéhez megfelelőnek tartott hangulat felidézése volt. A meiningeni színpad festményjellege ugyanis nem pusztán a spektákulumra irányult: náluk a hely, a kor és a bennük zajló történések érzelmi klímája mint az egész darab és az adott jelenet „értelmének" közvetlennek tartott médiuma vált elsődlegessé. A hangulatkeltés érdekében a vizuális és akusztikus effektusok arzenáljával éltek, noha a felhasznált technikai eszközök készlete nem volt bővebb, mint más német színházaknál. Az illúziót és hangulatot, amelyet a nézőtér elsötétítésével is próbáltak fokozni, nem törte meg a felvonásokat egymásba átvezető zenekari közjáték, mert kizárólag a cselekmény menetébe illesztett, dramaturgiai céllal használt színpadi zenét alkalmaztak. Ily módon a meiningeniek nem a klasszikusokat próbálták közelebb hozni a jelenhez, hanem a nézőket igyekeztek közelebb vinni a múlthoz, vagyis a klasszikus drámák (vélt) világához. Theodor Fontane, a meiningeniek lelkes rajongója épp erre világított rá, amikor megjegyezte: A képzelt beteg előadásuk láttán úgy érezte, mintha egy másik korba és helyre, más emberek közé csöppent volna, mégis az idegenség érzése nélkül szemlélte cselekvéseiket. „S ennek éppen így kell lennie. Éreznünk kell e darabok »ódivatúságát«, de úgy, hogy ne zavarónak, hanem élvezetesnek találjuk."

4 3 „Bei den Meiningern hinter den Coulissen". Heimatgarten. 1882. február, 381. Idézi: Koller, Ann Marie: The Theater Duke. Georg II of Saxe-Meit lit igen and the German Stage. Stanford, California, 1984. 98. 4 Fontane, Theodor: Plaudereien über Theater. Berlin, 1905. 527. 14