P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Salamensky, S. /.: Oscar Wilde re-prezentációja: Wilde perei, A nagy szemérmetlenség és a dokumentatív látványosság (ford. Varga Enikő)

S. I. Salamensky sítője lett. Más szóval, műalkotássá lett..."

1

5 A tárgyaláson azonban Wilde tovább bonyolította a művész-művészet átfordítást azzal, hogy egyrészt hivalkodva pózolt - mondhatnánk, művészetet csinált magából -, ugyanakkor tagadta az au(k)toritást mint a szerző elvárt rendeltetését. Nyíltan szembeszállva a pozőrváddal, a pózolás logikáját teljes mértékben magára öltötte: nem pusztán pózolt, ő maga volt a póz; senki nem tartóztathatta fel. Annak ellenére, hogy végül kezdett kiesni pózaiból, a szavak szintjén történő érvelés sokkal nagyobb védelmet nyűjtott Wilde számára, mint a testét érintő érvek. Azzal, hogy megtagadta a szó és az igazság, az au(k)toritás és az én, valamint az én és a test közti összekapcsolódást, jelentős sikerrel tért ki a fizikai vád elől. Amikor aztán szembesült a cáfolhatatlan tárgyi bizonyítékokkal, színlelt póza cserbenhagyta, mivel lefokozta gazdag mintázatú, önreferenciális, és a komolykodó szalonbeszéddel szembehelyezkedő beszédmódját egy békülékeny, komolykodó beszéd-szöveg beszédmódjává, egy artikulálatlansághoz közeli - de csak közeli - beszédmóddá. Ez a fordulópont volt az elindítója az újabb bizonyítékok sorának, az alsóosztálybeli fiatal gyanúsítottak neveinek és a róluk szóló részleteknek Hyde beszámolója szerint: A kérdés, mely a katasztrófát siettette, egy Walter Grainger nevű ifjúra vonatkozott, akiről Wilde elismerte, hogy ismeri... „Megcsókolta őt?" „Ó, nem mertem!" - mondta Wilde egy végzetesen könnyelmű pillanatában. „Különösen csúnya fiú volt. Sajnos rettenetesen ronda volt. Sajnáltam emiatt." Carson egy csapásra előnyhöz jutott. „Ezért nem csókolta meg?" A tanú, aki mindeddig rendkívül tartózkodónak mutatkozott az esküdtek padján, végül kijött a sodrából: „Ó, Mr. Carson: Ön kimondottan pimasz." „Ezt annak az állításnak az alátámasztására mondta, hogy sosem csókolta meg őt?" - erősködött Carson. „Nem" - mondta Wilde, a sírás határán. „Ez egy gyerekes kérdés." „Akkor kérdezem én, miért említette a csúnyaságát?" „Talán ön sértegetett egy méltatlan kérdéssel." „Ezért mondta azt, hogy csúnya fiú volt?" Ezen a ponton Wilde számos válaszba kezdett bele szinte artikulálatlanul, de képtelen volt arra, hogy bármelyiket is befejezze. Megrendítő volt, ahogy igyekezett összeszedni a gondolatait, mialatt Carson pattogó hangnemben kérdezgette: „Miért? Miért? Miért fűzte ezt hozzá?" Wilde-nak végre sikerült kiböknie: „Ön szurkálódik és sérteget és igyekszik elbizonytalanítani - néha tiszteletlen dolgokat mon1

5 Effeminate England: Homoerotic Writing After 1885, New York, Columbia University Press, 1995. 102