P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Szilágyi Mária: A 90-es évek német drámája
A 90-es évek német drámája gonosz és kétségbeesetten vidám összefüggésekbe helyezi. Danckwart darabját gyakran szokták René Pollesch (1962, Friedberg) world wide web-slums című színházi szappanoperájával rokonítani. Ez a rokonság azonban csak látszólagos. Míg ugyanis Pollesch www-slums-lakói egyre több gondolati/ fogalmi utat tesznek meg azért, hogy valahogy, valahol túllépjenek a leírásán annak, ami van, és hogy végre valamit összefüggéseiben fogjanak fel, addig Danckwartnál a legvadabb beszéd is csak arra szolgál, hogy azt, ami van, a beszélő saját maga számára fogalmazza meg. Itt tehát nem beszélhetünk a figurák fejében kísértő szociális és politikai kérdések puskaporos hordójáról, amelyben a beszéd és a gondolat folyamatosan felpörög, mint a www-slums ban. Ez a darab egy staccato típusú beszédfolyam, amely egyre közelebb akar kerülni a valósághoz. A figurák szándéka pusztán az, hogy addig fecsegjenek, míg sikerül megfogalmazniuk, pontos formába önteniük a gondolataikat, érzéseiket. De ezen nem képesek túllépni. A figurák ugyanis határozottan abból indulnak ki, hogy létezik olyan, hogy „a valóság". Csak ezt még nem sikerült maguk számára megragadniuk. Ez a régi szép remény, hogy varázsszóval alakíthatjuk és kezelhetővé tehetjük a viszonyokat, ez az, ami radikálisan megkülönbözteti Gesine Danckwart Mindennapi kenyerünkét René Pollesch www-slurajától. Polleschnél ugyanis már nem csak hogy nincs igazi élet, mivel igaz és hamis már régóta nem is létezik, hanem már egyáltalán nincs is „élet" sem. Csak élet utáni lihegés van: Tempó! Gyorsulás! Overdrive! Annak a kísérletnek, amely le akarja írni a mai társadalmi viszonyokat, megfelelő sebességgel kell követnie azokat, mivel szédítő tempóban változnak. Pollesch erre vállalkozik, darabjait ez a szándék mozgatja. Nála olyan témákról van szó, melyeket ezek a szavak jeleznek: élet, érzékiség, termelés, munka, tőke; ezek a szavak régóta nem szerepeltek a közélet szótárában, és nem hangzottak el német színpadon ilyen egyszerűen, meztelenül, nyersen és kétségbeesetten. 2001-ben az orwelli világ víziói vidám szappanoperaként jelennek meg, a szép új világ elslumosodott, és az individuum, a politika és a társadalom fogalmainak meghatározására szolgáló intellektuális leíró modellekből, melyeket Pollesch intenzíven szívott magába, mára már csak az alapfogalmak maradtak fenn. Ezekkel operálnak a www.slums emberszerű élőlényei, akik társadalmi funkciójuk szerint chip-hordozók, de korábbi individuum-létükből még magukon viselik a zavaróan túláradó érzelmeket. Ezek a lények, reakcióikban szabálytalanul, egy olyan közegben, amely a valóság és az adatok tereinek keveréke, és amelyben valahol lennie kell az „otthonuknak", megpróbálják kideríteni, hol a helyük ebben a káoszban. A nézők az emberi bőr alatt lévő chip-computerek és a maradék-individuumok ellenük vívott kétségbeesett érzelmi lázadását láthatják a színpadon. Hiszen az új piacok virtuális világában magától értetődően éppoly kevéssé létezhet egy biztos „saját" hely, mint amennyire képtelenség ebben a világban érzékileg lehorgonyozni. Ebben a világban nincs semmi, csak funkciók és a tehetetlen dühtől felrobbanó érzelem, mely szerint mindennek másként kellene lennie. (Ez a szappanoperaszerűen előadott csata időközben már tíz részt élt meg.) Pollesch soap-darabjai ennek ellenére nem a melankolikus kultúrkritika bizonyítékai, állítja Frauke Meyer-Gosau, nem intések, hogy óvakodjunk a dehumanizálódott jövő előjeleitől a jelenben, nehogy holnapután minden olyan borzasztóan szörnyű legyen, ahogy ezt ma elképzeljük. Nem véletlen, hogy az egész trash-díszletben játszódik (a trash kultúra vonzódás az olcsó, rikítóan színes, ízléstelen dol183
