P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Szilágyi Mária: A 90-es évek német drámája
A 90-es évek német drámája szomorúbbá teszi ezt a történetet. Úgy gondolom, Schimmelpfennignek sikerült ebben a darabjában nagyon érzékien, szinte tapintható módon belülről és mintegy működés közben megmutatnia (a nyelv által kivetítve) a magány és tehetetlenség állapotát és érzését. Az eddig ismertetett darabok szerzői, mint láttuk, ismert színpadi formákhoz nyúltak, melyeket kisebb átalakításokkal próbáltak meg alkalmassá tenni a megfogalmazni kívánt anyag számára. Ezek a megoldások nem hoztak teljes sikert. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet kiutat találni a régi, elhasznált dramaturgiából. Hogyan lehet azt a témát/tartalmat, ami a figurák fejében szociális és politikai gyújtóanyagként kísért, úgy felpörgetni, hogy az keressen magának egy olyan formát, amely láthatóvá teszi „őt" a színházban? Gesine Danckwart (1969, Elmshorn) a Mindennapi kenyerünléoen ( Täglich Brot) a munka és az egyén viszonyával foglalkozik a modern kapitalizmus viszonyai között, pontosabban a szolgáltatóiparban dolgozók helyzetével. Figurái, harminc év körüli nagyvárosi nők és férfiak, akik egy nem pontosan meghatározott erő (vagy éppen a közfelfogás) nyomására, hogy a maximumot préseljék ki életükből teljesítmény, szépség, élvezet, siker és természetesen egyediség tekintetében, egyformán hajszoltakká válnak. Mindegy, hogy partikról, szexről, kapcsolatokról vagy állásról van-e szó, minden esetben szabványvágyak és félelmek mozgatják őket. Olyan félfigurák, akikben kevés az individuális elem, és akiket nem származásuk és életrajzuk határoz meg, hanem a pozíció, amely a munka világában illeti őket. Danckwart ennek megfelelően nem épít fel sem konkrét helyzetet, sem cselekményt, sem világos figurákat. A darabban Gala, Ela, Nelke, Sesam és Ulrich egy napját követjük végig - a felébredéstől villanyoltásig - úgy, ahogy ezt ők maguk megélik, és szavakba foglalják: legtöbbször autista módon magukban beszélve, néha hideg távolságtartással harmadik személyben, ritkán szégyenlősen egymással dialogizálva. A darab öt olyan embert mutat be, akik majd belefulladnak a hétköznapjaikba, és olykor nekilóduló beszédükkel próbálják meg magukat ebből a helyzetből kirángatni. Ez a kibeszélés azonban csak arra szolgál, hogy a figura megfogalmazza saját maga számára az adott helyzetet, legyőzze félelmét, mely folyamatosan blokkolja energiáit, és kétkedővé teszi, hogy sikerül-e szakmai pozícióját megtartania, és ezáltal életéből a fentebb leírt módon a maximumot kihoznia. Danckwart önmagukat kínzó, hajszoló, gyötrő figuráinak beszédei mögött érezhetővé válik a rájuk nyomásként nehezedő világ, amelyben elsődlegesen az számít, hogy van-e az embernek munkahelye, és nem az, hogy milyen tevékenységet folytat, illetve hogyan alakítja át az embert a munkahely. Ez a munkahely, ez a pozíció jelenti az egyén számára a belépőjegyet ahhoz, hogy részt vehessen a társadalmi életben, egy olyan világban, amelyet mind egyéni, mind társadalmi szinten a munka határoz meg. A részvétel stresszel jár, de az ember legalább „jelen van". Danckwart figurái elfogadják ezt a világot; a szerző az ő példájukon keresztül kritizálja a rendszert és - mint a darab alcímében is jelzi - „siratóéneket ír a modern emberért". Tegyük hozzá, egy nagyon vidám siratóéneket, melyet könnyed zeneiség és nyelvi humor jellemez. A figurák sajátos művi nyelvet beszélnek, amely a szavak, mondatok pillanatnyi jelentését mondatról mondatra megváltoztatja, játszik az intellektuális zsargonnal, reklámoktól kezdve parasztregulákig mindenfélét idéz, kisujjában van a női magazinok és kozmetikai prospektusok hangneme, kizsákmányolja a hétköznapi frázisokat, és ezt gyakran kis nyelvtani változtatással új, 182
