P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ

Egy sebtében kipingált világ poétikában egymás izomorfai. A mutatványosok előbbi csoportja testi képességükkel, ügyességükkel, könnyedségükkel, halált megvető bátorságukkal, nehézkedést legyűrő tudásukkal tűnik ki; egy „másik dimenzióban" való létezésüket elsősorban a levegő jelenti (szemben a földdel, a földhözragadtsággal, a gravitációval). E metafora azonban csak elvétve tematizálódik; artista, cirkuszista hősökkel nem találkozunk, kivéve a Krumpli Manó törpéjét, A bűvölő( Volsebnyik) varázsló metaforasorát. Egy másik cirkuszi eredetű metafora a művész mint artista - elsősorban a Más pártolásán kultivált - képe is. A legönéletrajzibb Nabokov-mű az emlékezet útvesztőiben bolyong és tárja fel a múlt (elveszett) paradicsomát. A művész/szerző-artista pedig akrobatamutatványokat, hármas szaltókat, halálugrásokat hajt végre az emlékezet terében, tehát a tudatban ahhoz, hogy ezt a múltat fel tudja tárni. Egy új fejezet bevezetését például a következővel kezdi: „Mellesleg abban az évben, amelyet most fokozatosan szabadítottam meg a jóval korábbi és jóval későbbi élményektől, valami romantikus kalandot, az első férfiúi érzelmek rohamát végül sikerült megélnem. Most egy nagyon nehéz számot fogok bemutatni, egyfajta kettős szaltó mortalét, úgynevezett velszi váltólengést (az öreg akrobaták megértik), és ezért teljes csendet és figyelmet kérek." (Más partok, 109) A „velszi váltólengés" (angolul Welsh waggle, oroszul vazilszkij perebor) kifejezést Békés Pál Nabokov-fordítónak köszönhetem; a kifejezés bizonyára nabokovi félrevezetés: az alliteráció a szakkifejezés látszatát kelti anélkül, hogy igazi szakszerűséget takarna. Ebben a nabokovi misztifikációban az akrobatamutatvány azonos önnön nevével: maga az alliteráció mint poétikai teljesítmény és a szakszó látszata, szemfényvesztése a poétikai értelemben vett akrobatamutatvány. Ez tehát prózapoétikai értelemben valóban igazi dupla szaltó. Az emlékezet légtornásza tehát nem csak szakembere a légnek, de titkos nyelvet is használ értőivel, olvasóival. Mi is nabokovi értelemben „jó olvasók" kell legyünk, nem a lég akrobata-szakértői, hanem poétikai megfejtői. Nabokov, cirkuszi helyzetet teremtve, egy suspense-szal konferálja be mutatványát, hiszen a halálugrás bejelentésével mintegy szünetet tart, tagolja a szöveget, lezár egy fejezetet és elkezd egy másikat. Az emlékezetben alámerülő alkotónak mint akrobatának kell legyőznie a felejtés nehézkedését, ellenállását és tehetetlenségi erejét. Másrészt viszont az akrobata fönt, a levegőben dolgozik; egy fentre, és lentre felosztott világban. E vertikálisan berendezett világ a transzcendencia-immanencia, a fentlent, az ott-itt ellentétpárjára épül (a sor tovább folytatható: a valóság-álom, valóságfikció, valóság-illúzió párokkal). Az alkotónak, az akrobata-művésznek „fönt" a transzcendenciában vagy az azzal való párbeszédben a helye. Innen tehát e metafora. E művészmetafora szekularizált változata a jól sportoló (atletizáló, teniszező, futballozó, síző), esetleg hegymászó, önéletrajzi elemekben gazdag hősök alakjában jelenik meg (a sportoló Nabokov-hősök egyedülállóak az orosz irodalomban, melyet Jerofejev, 2001, nem sportoló irodalomnak nevez); ezek a fizikailag erős, egészséges, atléta-, Adonisz-alkatú, napbarnított ifjak, paradicsomi első emberek, Ádámok jelennek meg a Más partok önéletrajzi gyerek- és kamaszhősében, a Hőstett, Adomány, Otcsajanyie {Csalódás), Sebastian Knight igaz élete című regényekben, később a Lolitában vagy az Adában, végül ruganyos léptű, egészséges aggastyánokként, fiatalkori önmaguk groteszk változataként a kései Pnyin professzor (Pnin) főszereplőjeként. Pnyin professzor egyébként kiselőadást tart majd fiatal ismerősének, kinek futball-labdát vett ajándékba, az orosz irodalomban felbukkanó 146