P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ
Egy sebtében kipingált világ plakátokat szívott magába és kavart a forgószél" (180), Cincinnatus pedig „a perspektíva csapkodó vásznai közt elindult, elindult arra, ahol, hangjukból ítélve, hozzá hasonló lények léteztek". A világ mint színház ezzel bevégeztetett. Az utolsó két fejezet, a kivégzés megtörténte ily módon a „színház a színházban" művészi eljárásának eszközével teljesedik be. Mint azt korábban említettem, ehhez még egy operabohózat, a Szókratész kurta lész előadása is kapcsolódik, amelyet a város egyik elöljárója jelent be. Ez a megkettőzés (háromszorozás) egyrészt a lejátszódó kivégzés illuzórikus voltát jelenti (Pavis, 1991: 349), de mivel a keret-színház, leírásából következően csak egy stilizált festett teátrum, ez a színház is illúzióvá, fikcióvá válik. Más szavakkal: nem csak a kivégzés illuzórikus, de a világ is, amelyben a kivégzés lejátszódik. Sem a hóhérnak, sem a kivégzett Cincinnatusnak nincsenek valóságos dimenziói. Csak az a „másik" Cincinnatus létezik (és nézője egy nagy világszínháznak és benne saját halálának), amely a hozzá hasonló lények felé távozik. 2 9 Ez a színház a színházban eljárás a matrjoska-szövegek egymásba épülő technikájára emlékeztet — egyik kitűnő példája az Adomány {Dar) című regény, amely „regény a regényben"; ezt Davidov (1982) a nabokovi regénytechnika fő jellemzőjének tartja. A színház a színházban effektus a Csehovtól Olesáig terjedő modern orosz dráma egyik fő jellemzője (Clayton, 1984). Clayton kiemeli a Blok-dráma és a Mejerhold-rendezés metateátrális technikáját, amelynek megfelelően a „Szerző" folyamatosan betör a színpadra, bizonygatva a nézőknek, hogy a látottak nem azonosak az ő darabjával. Blok, Jevreinov darabjai és Mejerhold rendezései a legeklatánsabb példái a színház a színházban eljárásának (Clayton, 1984: 77). Jevreinov Szamoe glavnoe (Ami a legfontosabb) című darabja ezen technika legkifinomultabb formáját használja; Nabokov 1925-ben játszott az akkor világhírnévnek örvendő Jevreinovdarab berlini paródiájában, magát a szerzőt, Jevreinovot alakítva; Nabokovnak a színpadon az volt a feladata, hogy Jevreinovként megvédje darabjának fő gondolatait (ehhez igen jól kellett ismernie a teoretikus nézeteit; lásd I. Tolsztoj, 1990: 22). Hogy ez a fellépés, a Jevreinov-dráma milyen módon hatott Nabokov későbbi műveire, további kutatások tárgyát képezi. A nabokovi művek és művészi életrajzok sorában a nyilvános kivégzések, lefejezések mint teátrális, színházi események tematikusan, motivikusan gyakran felbukkannak. Az őskép a Más partokban leírt Dietrich nevű szereplő, Nabokov berlini tanítványa, akit mint csemegét a szerző irodalmi művei számára tartogat (Drugie berega, 1989: 136). (Bár a cikk szempontjából messzire vezetne, mégis fontos, hogy ez a szereplő egy átlagos, sekélyes német nyárspolgár, a nabokovi fogalmak szerint egy „posljak". A németség - Richard Wagnerrel és a német filozófiával az élen gyakran paródia tárgya Nabokov műveiben.) Dietrich a kivégzések szerelmese, aki kivégzésekről készült fényképeket gyűjt. (Ezek a Dietrich fényképészek természetesen ott vannak Cincinnatus lefejezésénél is.) Egy Kínában készült decapitatiót ábrázoló fényképen a német gyűjtő a „hóhér és páciense közötti teljes kooperációt" csodálja, amely egy „nagyon tiszta felvételen a gőzölgő szürke vér fantasztikus gejzírével végződött" (mint már említettem, barátjának tekinti Pierre is Cincinnatust). A kivégzésekre sokat utazó szakértő csalódik a guillotine-ban, és Amerikába vágyik, hogy megnézhesse az elektromos széket, remélve, hogy valóban „szenzációs füstfelhők" szállnak fel a kivégzett végtagjaiból. Nabokov fantáziájában „Dízer Ditrih" egy német kisvárosban mutogatja majd barátainak azokat a „vunderbár" fény140
