P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ

Egy sebtében kipingált világ lenéséről van szó, amely rendkívüli eseményhez a börtönben szabályosan bedíszleteznek: „folyton érkezett a bútor, a berendezés, sőt a falak egy része is", megteremtik a feleség Marfinyka és Cincinnatus hitvesi hálószobájának sarkát (77), sőt még „pompázatos viaszgyümölcsökkel teli tál" is díszeleg az asztalon (79). A szereplők maguk is színháziak: a Diomedon nevű nyomorék gyermek, akinek „a bal lába rózsás bőrű és egészséges volt, a rossz jobb viszont bonyolult szerelékeivel - cső, szíjak - puskához hasonlított" (78). A további leírás szerint a buldogállkapcsú gyermek marionettbábhoz hasonlít (lába ízeit és állkapcsa külön mozgatható, mint egy bábnak). A családi együttlét ritualizált voltát jelzi az após zenei elvre épülő átkozódása, aki időnként „gyorsítja az átkok ütemét" (79). Marfinyka hódolója a város első énekese, fivére pedig „dandy és tréfamester". A teljes vásári illúzióhoz még egy fekete macska is előkerül. Ebben az ördögi valóságban a nyomorék gyermek is ördögi, hiszen macskákat fojtogat (80). A találkozás ünnepélyes vacsorával zárul. Utolsónak Emmocska távozik, aki „oldalt billentette és Cincinnatus felé fordította a fejét, haja a vállára omlott, tenyerét fölfelé tartva kinyújtotta elbűvölő kezét, mint egy balettbéli rabnő" (83). Emmocska, aki eddig csak egy táncosnő lábikrájú kislány volt, most igazi színházi pózba merevedik. Ám az ő arcán - szemben a többiekkel - „valódi kétségbeesés árnyéka" fut át. A valódiság (és egyáltalán: az érzelemkifejezés valódisága) a balettbéliség, a póz és üresség ellentéteként értelmeződik. A X. fejezet az eddig teátrális, művi, önleleplező díszletekből épült világot a cirkusszal azonosítja. Ebben a fejezetben folytatódik az eddigi hóhérosdi („Mi az ott a nyakán?" - érdeklődik möszjő Pierre [84], hozzátéve, hogy Cincinnatusnak „rettenetesen vékony a nyaka"), és folytatódik a möszjő Pierre és áldozata közötti szemfényvesztő játék is: arról beszélgetnek, „mintha" Pierre meg szeretné szöktetni a fogvatartottat, de Cincinnatust nem olyan könnyű megtéveszteni, hiszen „kiismeri magát a bábokon" (88). Ez a kétszeresen hangsúlyozott mintha - „Látja, mintha a legapróbb részletekbe menően átgondoltam volna az ön szökésének tervét", amelyet a möszjő Pierre életrajzában a „mondjuk" vezet be („Éjszaka hoztak el... Hogy honnét? Hát, mondjuk, Halmosvárról") - nem csak az elbizonytalanítás, az azonnali kétségbevonás eszköze, de a „mintha" utal a valódisággal, igazival szembeni színházi látszatra is. A fejezetet möszjő Pierre igazi cirkuszi mutatványa zárja. Mindenféle cirkuszi kellék jelenik itt meg: a tetovált karú erőművész Pierre széket lendít a feje fölé, majd kézen áll, később felpattan az asztalra, „ráharap a szék karfájára" és felemeli; a pók „a cirkuszos família benjáminja egy könnyebb kis mutatványt" ad elő, biztosítóhálóval (90); van itt folyosón felzúgó taps, porond és porondgát, bohóc, zene, végül cilinderben, lovaglócsizmában, ostorral a kezében, belép a „vakító violaszín fénycsóvával megvilágított cirkuszigazgató, Rodrig Ivanovics" és szerepéhez híven ezt suttogja: „Szenzáció, világszám". Ám a szaltóval végződő mutatványba természetesen hiba csúszik: leszállva az asztalról möszjő Pierre észreveszi a „karfába ágyazódott zsanéros állkapcáját", amelyet - mivel nem tudja a székről lefejteni - a székkel együtt kivisz a színről. A színjáték hamis voltát nem érzékelő cirkuszigazgató távozik „páholyából" és „ezzel véget is ért az előadás". Möszjő Pierre artista, bohóc, clown, mutatványos, tréfacsináló, zsonglőr és miegyéb, szintetikus cirkuszista, aki egy rossz színházban (cirkuszban) maga is rossz előadóként lép fel. Pierre azonban nem csak clown, hanem elsősorban Cincinnatus leendő hóhéra; ez utóbbi az ő „valódisága", szemben a hamis bohóc 137