P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Színészéle tutak sulatba jut valaki az évfolyamról, sőt a kecskeméti színházat öten, a szolnoki és veszprémi színházat négyen, a Pécsi Nemzetit pedig hárman erősítik a következő évadtól. A többfős, egyívású csapatok általában egy-egy színház megújító magját képezhetik, e generáció esetében azonban inkább a gyors továbbmozdulás a jellemző. Egyedül Veszprém a kivétel, ahol több évadon át együtt marad a csapat (Csomós, Juhász, Osztovits és Balázs Péter, akik, mint látható, három különböző osztályból jöttek). Mindenesetre az első szerződés, az első társulat két színésznek feltétlenül bevált: Dániel Vali és Szersén Gyula mindmáig a Nemzeti Színház (Pesti Magyar Színház) tagja. Nyolcan voltak viszont, akik jobb ajánlat miatt az első adandó alkalommal, egy évad után váltottak. Közülük négyen Budapestre szerződtek, egyikük abbahagyta, hárman pedig egy másik vidéki színházban próbálkoztak. A fővárosban kezdő másik két színész (Balogh Zsuzsa és Orbán Tibor) négy, illetve két évad után vidéken folytatta. Az első társulat után négyen már nem szerződtek le a továbbiakban, elhagyták a pályát, egy fő pedig már az első szerződését sem teljesítette. Ha őket nem számoljuk, akkor a második színházi szerződések vonatkozásában a következőt látjuk: az aktív 26 főből 14 már fővárosi színházhoz szerződik. Ez a tény jól mutatja, hogy mindenki ugyanabba az irányba igyekszik, de nem egyforma sikerrel. A későbbiek ismeretében már most kimondható: előbb-utóbb, hoszszabb vagy rövidebb időre mindenki kapott Budapesten szerződést. Pontosabban, csak a pályaelhagyók nem mutathatták meg tehetségüket a fővárosi közönségnek. Ha tovább maradnak és próbálkoznak, valószínűleg nekik is sikerült volna egy pesti színházat „bevenni". Az 1. számú táblázat első három oszlopa azt mutatja, hogy ki hány szerepet kapott negyedéves korában, s ez hogyan oszlott meg az Ódry Színpad és az egyéb, külső színházak között. A többi oszlop pedig arról tudósít, hogy 1965 őszétől az 1969/70-es évad végéig ki hány színházban játszott, és hány szerepet osztottak rá addig. Végül mindezt átlagoltuk is. Ennek fényében az első öt évad immár lényeges különbségeket mutat. Az természetes, hogy akik a fővárosban maradtak vagy ez idő alatt odaszerződtek, kevesebb bemutatóban vettek részt. Kevésbé érthető az azonos helyzetben lévők közötti jelentős eltérés, bár erre magyarázatot adhat például a családalapítás. Tény a nagy mobilitás is. Mindössze hárman vannak, akik egy színházban töltötték az elemzett időszakot, öten pedig azok, akik az első társulat után elhagyták a pályát. A színész számára természetes, hogy olykor társulatot vált. Ez az egyénnek és a színháznak egyaránt előnyére válhat. A mobilitás természetes, s ma már a szerződő felek szabad akaratából jön létre. A 80-as évek elejéig hivatalosan is elvárt követelmény volt, hogy valamelyik színház gazdasági osztályán ott legyen minden aktív színész munkakönyve. A teljes foglalkoztatás ideája azonban a gyakorlatban csődöt mondott, hiszen senkit sem kényszeríthetett a pályán maradásra, sőt azt sem gátolhatta meg, hogy az is végezhessen színészi munkát, aki adminisztratív szempontból nem akar egyetlen együtteshez sem kötődni. A „szabadúszó" fogalma ugyanakkor csak a 80-as években lett hivatalosan elfogadott. A 70-es évek végén a gondoskodó állam filmgyári társulatot hozott létre: filmgyári állandó státus, fix fizetés, munkakönyv a személyzeti osztályon, és ami ebből következik: a filmszerepek elsődlegessége a színházival szemben. Ezzel a lehetőséggel évfolyamunkból Bálint András, Horváth László és Meszléry Judit élt. Közülük ebben az időszakban egyedül Horváth nem szerepel több éven keresztül egyetlen színházban sem; aztán a filmgyári társu106