Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla
A nyelv kudarcot vall, ha a lélek tartalmait kellene kifejeznie: „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót" (Idához, 1836), de a megismerésnek is gátja, nem pedig eszköze és elősegítője: Erő, vagy isten? mellyik szó erősebb? Szavak, nevek, ti öltök minket el! (Csongor és Tünde, 1830, a Tudós első monológja). Példáim 1829 és az 1840-es évek közepe-második fele közötti majd húsz évben szóródnak (igaz, meglehetős egyenletes eloszlásban), műfaji szempontból sem egységesek, az idézetek saját versbeli kontextusa is különböző. Mégis úgy vélem, hogy egymásra vonatkoztatva összerendezhetők egy olyan összefüggésrendszerbe, amelynek összetartó központja Vörösmarty nyelvbölcseleti szorongása. Alaptételének gondolkodás és nyelv különbözősége, az ember belső világa tartalmainak nyelv-előttisége látszik. Ezen a ponton is hasonlóság mutatkozik Széchenyi felfogásával: „...mert habár nem is szüli a szó a gondolatot, hanem a mély gondolatbul fejlik az alkalmas szó: mégis kimondhatatlan varázzsal jár a rövid, szabatos, gazdag nyelv" (az akadémiai beszédből). Ez a kettősség már az antikvitás nyelvbölcseleti gondolkodásában is jelen volt mint elkülönülő belső beszéd és külső beszéd. Mint Balázs János jelzi, már Arisztotelész leírja az Analitika egy helyén, hogy „egy bizonyos következtetés" nem a külső beszédre, hanem a lélekben lévőre „vonatkozik", 2 3 majd a sztoikusok is foglalkoztak vele (Zénón, Khrüszipposz). A belső, hangtalan beszéd csak az emberre jellemző, székhelye a lélek és a szív. A külső beszéd, a nyelv ezt közvetíti, mint ahogyan Hermész közvetít istenek és emberek között. A késő antik kor vallási szinkretizmusának világában Hermészt, akinek a görögök szerint a külső beszéd adománya köszönhető, azonosították az írás egyiptomi istenével, Thottal. Thot szent madara az íbisz, amelynek „fekete tollait a lelkünkben még hangtalanul szunnyadó belső beszédhez, fehér tollait meg a kiejtett és hallható szóból lett külsőhöz hasonlították, amely mint hírnök (-angelosz) az előbbinek szolgálatában áll". 2 4 Kérdés persze, hogy mennyire megbízható és hű közvetítő ez a hírnök. Úgy tűnik, Vörösmarty Hermész tolvaj, csaló és mesterhazug természetét látja uralkodónak a nyelvben. Azt, amit Platón a Kratüloszban, „a dolgok természettől fogva helyes, valódi nevén" 2 5 elmélkedve így ír le: „Valóban, a Hermes név valamiképpen a beszédre kell, hogy vonatkozzék; tolmács, követ, tolvaj, beszéddel csaló és kereskedő". 2 6 Tartalmainak kifejezése helyett 23 Balázs János: Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest, Magvető, 1987. 27. 24 Balázs János, i.m. 29. 25 Platón összes művei. Ford.: Szabó Árpád. Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 1943. I. 500. 26 uo. 532. 82
