Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla

Széchenyinek nincs ötlete a nyelv kiváltásának módjára, csak a tökéletes kifejezés utáni sóvárgását fogalmazza meg. Jól ismert és beszélt több, a magyarnál sokkal csiszoltabbnak, gazdagabbnak tartott nyelvet is, mégis azt írja, hogy „egyik nyelv sem alkalmas arra, hogy tisztán és határozottan fejezzük ki, amit mondani akarunk és amit érzünk". Vagyis a probléma gyökere nem a nyelv fejletlensége, következésképpen a nyelv kiművelésével (amit a Tudós Társaság céljául tűznek) nem lehet segíteni rajta. Mondhatnák ellenvetésül: hátha nem is pontos a fordítás, ráadásul Széchenyi ezt a megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánta, valószínűleg csak ezerfelé burjánzó, felvetett és elvetett ötleteinek egyikével van dolgunk. Mondhatnák, ha nem ismételné meg szinte szó szerint 1842-ben A Magyar Akadémia körül című beszédében, amelyet magyarul írt és az akadémiai közgyűlés megnyitójaként fel is olvasott: „Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság? - kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőképp azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást. (-) De ugyan miért nem értik egymást? Legfőképp azért, mert az emberi nyelv - s itt egy nyelv sem érdemel tökéletes kivételt - oly kevéssé kiképzett, oly kevéssé határzott, hogy nem ritkán egyetlenegy rosszul definiált szó még a legrégibb jóbarátokat is rögtön heves és engesztelhetetlen ellenségekké változtatja".

5 Újra előkerül a létezőnél tökéletesebb nyelv ötlete is: „Minélfogva nem is lehetne most, a szabadabb vitatkozás századában bármi érdekesb, mint oly nyelvnek szerkesztése, mely, valamint a sztenográfia bizonyosan tökéletesb a közönséges írásnál, jóllehet még a sztenográfia is oly felette nagy javításra képes, úgy haladná túl mai nyelveinket mind rövidségben, mind szabatosságban".

6 De ahogyan a nyelv működését illető szkepszis 1825-ben nem tartotta vissza az Akadémia megalapításától, úgy 1842-ben sem lebeszéli a tudósokat a nyelv műveléséről-fejlesztéséről, hanem éppen ellenkezőleg: mivel az emberi nyelv minden hibájával együtt is „előmeneteli és hatalomnövesztői szer", ezért minden erővel arra kell törekedni, hogy a „szoros tudományok szabatosságához" közelítsük, „a definíciónak lehető legtisztább fokára"

7 állítsuk. A praxis szintjén megoldódik, a teória szintjén válasz nélkül marad az alapkérdés: nem a legtisztább, hanem a lehető legtisztább jelentésről van szó, nem szabatosságról, hanem közelítésről a szabatossághoz, és a nyelv céljának megfogalmazásában is ott van a korlátok tudása: „lelkünk legmélyebb érzelmit lehető legvilágosban tárhatni ki".

8 Kazinczynál ez még másképp hangzott: „a nyelv ideálja, hogy 5 Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Budapest, Magvető, 1981.19. 6 uo. 20. 7 uo. 20. 8 uo. 26. 74