Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

S. VARGA PÁL: „...a kozmopolitizmusnak szükségképpen patriotizmusnak kell lennie..."

hogy mindenki így gondolkozik, tartozzék bármely nemzethez. Sőt, kiindulása még korlátozottabb: ha valaki a maga helyén és helyzetében teljes erejéből megteszi, ami tőle telik, úgymond, a patriotizmus minden különösebb fogalma nélkül megtette a magáét a nemzetéért. S ez már nem értelmezhető kantiánus előfeltevések alapján; ez Herder - s persze a Mohács és a Parainesis Kölcseyjének logikája, akik szerint az ember csakis a maga körében lehet hatékony; az egész emberiség az egyén számára nem hozzáférhető. De kövessük Fichte, pontosabban az újszerű patriotizmus-fogalom lelkes hirdetőjének álláspontját. „Világossá fog válni Ön előtt - mondja vitapartnerének, akit egyébként konvencionális hazafinak lehetne nevezni -, hogy valójában nem is létezhet kozmopolitizmus, mert a valóságban a kozmopolitizmusnak szükségképpen patriotizmusnak kell lennie."

9 „Bárhol légyen is uralkodó akarat az emberi nem céljának elérése, ott ez az akarat nem marad tétlen, hanem kitör, dolgozik és hat, a maga iránya szerint. Ám csak saját legközelebbi környezetében tud beavatkozni, amelyben mint eleven erő él és jelen van. [...] És így lesz aztán minden kozmopolita egészen szükségszerűen, a nemzet általi korlátozottsága révén, hazafi, és mindenki, aki a maga nemzetében a legerősebb és legserényebb hazafi, ugyanezért lesz a legserényebb világpolgár, minthogy a nemzet bármiféle kiművelésének mégiscsak mindig az a végső célja, hogy ez a kiművelés az egész nemre kiterjedjen." Teoretikusunk azt ajánlja tehát vitapartnerének, hogy ha megfelelő hazafiságot akar övéinek, válassza a két pont összekötését: tekintsen a végső célra, ám induljon ki övéinek kor és tér szerinti adottságából: abból a történelmi helyzetből, amelyben élnek, s abból a nemzetből, amelynek tagjai.

1

0 Még akkor sem lehet lebecsülni, ahogy Fichte itt az emberiség egyetemes történetének kanti eszméjét Herder historizmusával összekapcsolja, ha nyitva hagyja azt a - Kant és Herder ellentétét feloldhatatlanná tévő - antropológiai kérdést, hogy az egyes embernek saját kultűrája általi megelőzöttsége elválaszthatatlan-e az embertől mint lénytől, s embervoltának teljességét az ebből eredő sokféleség teszi, vagy pedig e megelőzöttség éppenséggel olyan atavizmus, amelyet le kell vetkőznie és le is fog vetkőzni, hogy önmaga egyetemes lényegéhez juthasson. Ami nekünk itt a legfontosabb: Fichte élesen elválasztotta a cselekvő ember szempontját a világtörténelemre reflektáló filozófusétól - még azt az esetet is számításba véve, ha a kettő egy és ugyanazon személy. Az előbbi teszi a dolgát a maga konkrét körében s ezzel létrehoz valamit, amiről az utóbbi megállapítja, hogy az egyetemes értelemben emelte az emberiséget. (Nyilván nem tévedünk persze, ha az „ész csele", a „nem tudják, de teszik" hegeli tételeire asszociálunk.) Mint látni fogjuk, ez a szétválasztás hozzásegíthet bennünket a Gondolatok a könyvtárban című Vörösmarty-vers olyan lehetséges értelmezéséhez, amely a vers zárlatában feltett kérdés és a rá adott válasz között logikus összefüggést állapít meg. 9 uo. 229. 10 uo. 230. 162