Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
SZAJBÉLY MIHÁLY: Tájélmény és eposzi invokáció avagy kis útikalauz a Völgység tündér országába és a Sár róna vidékére
Az így kialakított szöveg láttán belátható, hogy nem csorbul az invokációt alapvetően meghatározó szerkezeti elem, a vihar után újjáéledő, apró mozgásokkal telítődő, ugyanakkor minden emberre utaló jelet nélkülöző természet által keltett ellentét sem. A mikroleírások ugyanis az alkonynak szeretői szókapcsolatot bontják ki; szerepük az értelmezéssel (megnevezéssel) egybekötött retardáció. S ha előbb nem, e ponton világossá válik az is, hogy a Vörösmarty által festett táj (szemben a klasszikus picturával) a benne meginduló mozgások nyomán válik látomásosan láthatóvá. Másként fogalmazva, a leírás menetét a mozgások szervezik: a földet azért látom, mert súrolja a fecske, a füvet azért, mert bogarakat és tücsköt rejt, a völgyet azért, mert benne folyik a patak, a hínárt azért, mert folyásának irányába igazítja a víz; az pedig, hogy a dongó minek ütődik neki, végképpen a képzeletemre van bízva. A felvilágosodás korának picturáihoz hasonlóan a felvillantott elemek tájbeli elhelyezkedése, egymáshoz való térbeli viszonya itt sem világos. Világos viszont szerepük: a csupán megérzékített táj képlékeny közvetítő közegévé (Niklas Luhmann-i értelemben médiumává 5) válik a benne zajló mozgásoknak és hangoknak, melyek közül egyedül az emberi mozdulatok, emberek által keltett zajok hiányoznak. Hasonló értelemben, de eltérő módon médiummá válik a táj a Széplak invokációja esetében is. A propositiós eljárásnak itt már nincsen nyoma, a korábban idézett picturákhoz hasonló módon és eredménnyel e kiseposz bevezető sorai nem szedhetők szét és nem szerelhetők össze. A Völgység tündér tájának megidézése egyrészt az elbeszélő elégikus életérzésének kifejezéséhez biztosít közeget, másrészt az elbeszélendő történet helyszínét mutatja be. A kettő persze nem feltételezi egymást, az utóbbihoz nem lenne feltétlenül szükség az előbbire; más szóval az epikus (objektív) költészet múzsája nem követeli meg, sőt a klasszicista poétikák szerint egyenesen ellenjavalja az elbeszélő szubjektív (lírai) érzelmeinek kinyilvánítását. Amit Vörösmarty a Széplak invokációjában tesz, az akár úgy is értelmezhető, mint e klasszicista szabály problematizálása, mint ellene való lázadás. Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem, Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne te rólad? És ha neved zendül nagy késő korra lejutván, Senki ne tudja, hogy olly szentté lett tájad előttem? Hogy fiatalságom' tündér országa te voltál? A műfajokat szabadon keverő romantikus költő számára azonban a legfőbb problémát már nem a műfaji szabályok áthágása, hanem saját, az idő múlásának és vele a feledékenységnek kitett szubjektuma jelenti. Nem csupán az idézett rész első sora bizonysága ennek, hanem az invokáció a maga 5 Niklas Luhmann: Das Medium der Kunst. Delfin, No. VII. (1986) 6-15. 145
