Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

BORBÉLY SZILÁRD: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása

kai inkább érdekli a feltárt anyag elbeszélhetősége, mint annak bármiféle megbízhatósága.

4 A nemzeti nyelv az imitációhoz szükséges példákért természetesen a latinra tekintett,

5 és igyekezett jó tanuló lenni. A nemzeti nyelvnek azonban azzal is szembe kellett néznie, hogy az egyetemes humanista mediációs rendszer mintáinak háttérbe szorulásával a hangsúlyok áthelyeződése következett be, és a legmagasabbra értékelt műfaj újraelbeszélése helyett immáron a saját nyelv történetének elbeszélését kell szóhoz juttatnia. Azonban az invenció okozta nehézségek csak látszólag poétikai és a narrációt problematizáló természetűek, és csak látszólag az egyes nemzeti történelmeket elbizonytalanító kérdéseket vetnek fel, valójában más diskurzusokat megmozgató problémákat is felszínre hoznak, nevezetesen, hogy hol kezdődik egy nép története? És még inkább: hol kezdődik egy nyelv története? A nyelv eredetének megválaszolására irányuló herderi válasz lezáratlan marad, és tovább vezet a történetbölcselet kérdéseinek megfogalmazásához, amely az eredet kutatásának egyetemes léttörténetté avatásában folytatja válaszkereső tevékenységét.

6 Jó ideig úgy látszik, hogy a történelem, és főként a nemzeti történelem, csak arra vár, hogy elbeszéljék.

7 A fölmerülő nehézségek sokkal inkább nyelvi természetűeknek tűntek, mint sem koncepcionálisaknak. Nagyobb részét foglalják el ezeknek a bizonytalanságoknak a poétikai kérdések: hogy az eposz műfaji törvényeinek miként lehet eleget tenni, illetve annak megválaszolása, miként lehet a modern eposzban összekapcsolni a megváltozott ízlés elvárásait az esztétikai érvényességgel és a művészi hitellel. Noha az esztétikai diskurzus - többé-kevésbé körvonalazott módon - jelen van a honfoglalási eposz megteremtésében, ám a kritikai elvárásokat sokáig retorikai-poétikai kívánalmak és értésmódok határozzák meg, semmint a historiográfiai hitelesség kívánalma - értve hitelesség alatt a korszak adott 4 Azokkal a következtetésekkel, amelyek a Dugonics-féle minta imitációjához kapcsolódnak, itt most nem is kísérlek meg számot vetni, ugyanis az egészen más irányba, a korabeli román műfaji mintái és azok aktualizációja irányába vezetne. Ez nem hagyja érintetlenül Csokonai Rajzolatát, de tűi nyű Iva Csokonain Aranynál tematizálódik az eposz és a regény időszerűségeinek kérdései kapcsán. A műfaji kategóriák bizonytalanságára és elcsűszásaira szemléletes példa, hogy Dugonics Etelkája is a szerző szándékai és tervei szerint eposz lett volna. Vö.: Szilágyi Márton: Dugonics András ismeretlen önéletrajza 1786-ból. Irodalomtörténeti Közlemények, 1997. 394-399., különösen: 395-396. (Debreczeni Attilának köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet erre az összefüggésre, valamint a dolgozatommal kapcsolatos egyéb ösztönző és pontosító megjegyzéseiért is hálával tartozom neki.) 5 Lásd a latinitásban létrejött hagyományra vonatkozólag: Szörényi László: Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből. Budapest, 1993. 6 Ralf Simon: Das Gedächtnis áer Interpretation. Gedächtnistheorie als Fundament für Hermeneutik, Ästhetik und Interpretation bei Johann Gottfried Herder. Hamburg, 1998. 110-145. 7 A rege-költő Kisfaludy Sándor ennek a gyanűtlanságnak és optimizmusnak a jegyében folytatja pályáját és írja műveit haláláig, vagyis egészen 1844-ig; bár az ő alakját már nem szoktuk látni a harmincas-negyvenes évek irodalomtörténeti kánonjában. 112