Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - METZ KATALIN: Harag György Tragédia-előadása

Nincs az a Madách-előadás, amely ennyire a jelenkor vonatkozásaira utalt volna, mint annak idején Harag György szuggesztív rendezése, S a maga idején talán ez volt az egyetlen korszerű megközelítési mód. A tömeg villámgyors váltásai folyamatos áramlássá tették a történelmet. A Tragédia színváltásaiból kisodródó történelmet, s vele egyidőben az eszmék áramlását. Mondhatni egyfajta filmszerűség lüktetett a nagyszabású látomásban amint a képek, jelenetek, színek egymásba tűntek. A Tragédia madáchi hangsúlyai azonban óhatatlanul eltolódtak. A roppant súlyú, aktív tömeg mellett súlytalanná váltak maguk a főszereplők. (Való igaz, a korabeli Romániában az egyén arctalanná vált.) Adám, Éva, Lucifer „ábrázata" is elmosódik az eszmék sokaságát hordozó-lejárató tömeg játéklehetőségeinek árnyékában. Háttérbe szorulásukat - hisz mégiscsak Madách filozofikus művéről van szó - egyöntetűen szóvá tette és nehezményezte a korabeli kritika. Jómagam is. Ebben a Tragédiában Ádám nem annyira az Úrral perel, mint inkább a történelem zajlásában őt elveszejtő, netán vállára emelő tömeggel. Lucifer is kevesebb szót veszteget ellenlábasára, az Úrra, főellenségévé a nép emelkedik, mellyel mindegyre szembesülnie kell, ahhoz, hogy Ádámot a tömeggel újra és újra sorsközösséget vállaló, érte síkra szálló embert elidegenítse tőle, s a maga sátáni machinációiba vonhassa. Ebben a „felállásban", mondhatni, fizikai képtelenség egyenrangú főszereplőként állni a sarat. Az amúgy kiváló színészek - Ádám: Bács Ferenc, Éva: Tanai Bella, Lucifer: Lohinszky Loránd - nem a bibliai szereplőt, nem a történelmi hőst, nem a vezért, nem a nagyasszonyt, s még csak nem is az elévülhetetlen madáchi gondolatok megszólaltatóit képviselik, hanem az esendő, hétköznapi embert, a sors és a történelem örök kiszolgáltatottját. Tanai Bella és Bács Ferenc állatbőrben bukkan föl a Paradicsomban. Az első emberpár kíváncsian szemlélődik a világban, míg Lucifer, azaz Lohinszky Loránd megjelenésével be nem lép a kétely. Ádám számára ettől kezdve nem egyértelmű a világ. Amint álom száll rá, s a történelem színpadán találja magát, már fekete bőrnadrágban és bőrzubbonyban éli végig Ádám színeváltozásait. Harag lehántotta a veretes szöveg kínálta deklamálást, szereplőit sikerült a lehető legtermészetesebb beszédmódra rávennie. Néha túlontúl hétköznapiasra is. Bács Ferenc mintha inkább kívülállóként kommentálná a történteket és önnön sorsát, a nemes indulatok elkötelezettjeként az állandóságot jeleníti meg Ádámban, s kevésbé a különféle színek rászabta szerepeket. Esendőségében is méltóságos, ám - kivált a látványos tömeg árnyékában - nem nő gigászi küzdőféllé. Mint ahogyan Luciferben sem a bukott angyal dacos lázadása szólal meg, hanem a kételyt hintő, csalódások sorát provokáló, tagadó szellem - az illúziót kergető ember kétkedő fele. Jobbára kísérő partnere, amolyan pokolbéli Vergiliusa Ádámnak, inkább barátja, mint elveszejtője. A madáchi gondolatok kristálytiszta racionalitása szólal meg ajkán, de a rendezés akaratából, vagy a már említett hangsúlyeltolódás miatt, sosem lép föl a dráma motorjaként. Évát mindenkor aggódó, Ádámot féltő, igazi asszonyalaknak mintázta Tanai Bella. 0 már színről színre éli változatos szerepeit, bár saját korábbi főszerepeihez képest visszafogottabb. Igazán akkor van elemében a három főszereplő, amikor magára marad, s a dialógusokban úgymond kiélheti magát. Ám amint a tömeg árnyékában, vagy épp annak ellenében kell játszania - jelenése többnyire elsikkad. Csöndes filozofálgatásuk a robbanó temperamentumú statisztéria jelenlétében homályban marad. A második szereposztás Évája, Farkas