Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)
ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - SZÉKELY GYÖRGY: A Tragédia ősbemutatójának problémái
be. Majd, a „természetesen láthatatlan Úr" szólalt meg (Pintér hangja nem „jött át" elég erőteljesen a háttér mögül). Ekkor Lucifer (Gyenes László) is megmozdult: fején vörös tollas sapka, felsőtestén denevérszárnyú fekete blúz; térdig érő ötréteges ráncos nadrágban, fekete harisnyában, saruban. Zárószavára nem az eredeti szerinti „Angyalok kara" vágott be, hanem Gábor főangyal; átkát a kar a szokott zenei módon ismételte meg (No. 3.). Ekkor Lucifer „elsüllyedt", a szín dörgés közt elsötétült, felhők ereszkedtek le, mögöttük az angyalkar hangja továbbra is hallható volt. Ez a rekonstrukció viszonylag kevés problémát vetett fel. [Az elhangzott szövegeket hely- és időkímélés érdekében itt elhagytam; a rendezőpéldány esetleges „kritikai kiadásának" azonban természetesen tartalmaznia kell.] Paulay itt, némi húzással, hű maradt a kép eredeti szerkezetéhez. A továbbiakban azonban nem maradt, nem maradhatott ennyire óvatos. A Fővárosi Lapokban a bemutató előtti napokban megjelent, azóta is sokszor hivatkozott tanulmányában részletesen feltárta a bemutatóra való készülés közben felmerült nehézségeket és igyekezett megindokolni a szükségessé vált változtatásokat. Ezek közül is kiemelte a tizenegyedik, az ún. „londoni" képet. Ezt írta: „Eva e színben, mint sivár lelkű, megvásárolható lány jelenik meg, éspedig kétszer: már csak a nagyon kívánatos rövidség okáért is, de a különben is nagyon fárasztó gyors átöltözés könnyebbítésére, csupán egyszer jelentetem meg." (Figyelemre méltó gondoskodás ez a nehéz feladatot teljesítő Jászai Mari iránt.) Azután így folytatja: „A végső csoportosulást egészen meg kellett változtatnom. Bármily szép és költői az a gondolat, hogy a vásári tömkelegben föllépett egyének mind egy tátongó síron ásnak, körültáncolják, s aztán egymás után beléugornak: de egy csomó ember folytonos ugrálása okvetlenül épp ellenkezőjét idézi elő a célzott hatásnak, s itt csakugyan kénytelen voltam engedni a színpad korlátainak, s feláldozni egy magában igen szép részletet." Később még egyszer viszszatér a tanulmányban erre a képre. Felvázolja a szín belső cselekményvonalát, Ádám kezdeti elégedettségét, majd fokozatos csalódását, látván, hogy „Ez életkedvtől mozgatott tömeg minden egyes tagját kincsszomj, hatalomvágy és önzés vonja, kergeti". Ezért a tudomány világába vágyik, „melynek rendén értelem virraszt". Közben Paulay felsorolja azokat a „bámulatos eréllyel jellemzett alakokat", akiknek néhány sornyi mondókája „ívekre terjedő beszédekkel ér fel". Be kell vallanunk, hogy eddigi kutatásaink során minden további nélkül megelégedtünk ezeknek a Paulay-gondolatoknak a megismétlésével és nem vizsgáltuk meg a rendezőpéldány tényleges szövegét, Paulay dramaturgiai munkáját. Ha már most kézbe veszszük ezt a példányt, amely elejétől végig Paulay keze írása, váratlan - hogy ne mondjuk, megdöbbentő - élményben van részünk. Paulay ugyanis nemcsak hogy teljesen felforgatta a tizenegyedik szín belső szerkezetét, dramaturgiáját, de az előtanulmányban jelzetteken kívül még több más részletet is kihagyott. Talán a legkönnyebb úgy elképzelni ezt a helyzetet, mintha az eredeti madáchi jelenetezés dramaturgiai alapegységeit, mondjuk „tégláit" Paulay szétszedte, majd összekeverve újra, más sorrendben, összerakta volna. Az eredeti jelenetsor így következett egymás után:
