Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KÁICH KATALIN: „Miért büntetne?" A Tragédia Isten-képének egy lehetséges kommentálása

Egyéni és sajátos jellegű irodalomtörténet-írásunk kiválóságának idézett állítását tá­masztja alá a kortársnak, a nemrégen - és nem véletlenül! - újra felfedezett Egon Friedellnek kort elemző megfigyelése: „Közeleg az idő, amikor a Halak csillagképéből átlépünk a Vízöntő csillagképébe. A Vízöntő a magányosságot, a befelé forduló szemlélő­dést, a tisztánlátást, a távlati mélységet jelképezi. A Vízöntő a societas elsőbbségébe ve­tett hit végét hozza el, a felszín fontosságába, a közeli bizonyító erejébe, a valóság vilá­gosságába vetett hit alkonyát". 4 Egy új szempont lehet tehát az, ha Szerb Antal és Egon Friedell vonalán haladunk tovább, és Madách művét hívjuk segítségül arra vonatkozóan, hogy „az egyéniség és kö­zösség megoldhatatlan szembenállásának" mibenlétét elemezve a Tragédiában eljussunk a szembenállás feloldásának egyik lehetséges módjához, a kettő közötti harmónia meglelésé­hez. Amit mondani akarunk e kérdéskörrel kapcsolatban az az, hogy a művel aktív kap­csolatot teremtve, nemcsak a benne rejlő véges mondandó elemzését kell elvégeznünk a legjobb tudásunk szerint - ami viszont tudatállapotunk függvénye is egyben -, hanem a továbbgondolás szempontjait is kutatni kell, mert ezek a létünket egzisztenciálisan érintő dilemma feloldásában is segítségünkre lehetnek. A mű és a befogadó közötti egyértelmű kommunikációnak ma már csak úgy van ér­telme, ha a Szerb Antal-i kommentálás lehetősége adott és e lehetőség a nyelvi, világné­zeti, tudatszinti korlátokkal sújtott emberi gondolkodást képes kibillenteni statikusságából, abból a körkörös gondolkodásmódból, amely az elmúlt kétezer évben a reális és az irreá­lis, a racionális és az irracionális pólusai között hánykódva a zsidó-keresztény és a görög­latin művelődés értékrendszereinek tételeit variálva - ma már végérvényesen bebizonyoso­dott - zsákutcába vezette az emberiséget. Elfogadva Szerb Antal véleményét a két férfialak egymáshoz való viszonyáról, hogy „Ádám az idealizmus, Lucifer a realizmus... Ádám a lelkesedő optimista, Lucifer a számí­tó józan ész pesszimizmusa. Ádám a szellemi lény, Lucifer a materialista stb. Ádám a tézis, Lucifer az antitézis, a hegeli dialektika nyelvén. ... Ez a dualizmus Kant és Schiller óta általános az európai szellemben, és Madách tökéletesen keresztülviszi", tehát elfogad­va az idézett megállapításokat, valóban felmerül bennünk is a kérdés, melyet szintén Szerb Antal fogalmazott meg: „De mit keres ebben a teljes, a harmadikat kizáró dualiz­musban Éva, a harmadik?" 5 A kérdés megválaszolásában is utat mutat Szerb Antal: „(...) a bergsoni életlendület szimbólumá"-t látja Évában, Ádám és Éva „nagy harca a történelmen keresztül [pedig] a szellem és az élet örök ellentétéiben nyilvánul meg. Ebben a konstellációban szerzőnk eljut a „Minden isten meghal, minden eszme összeomlik, de az élet mégis él, és bízva bízik" megállapításáig. 6 Ezen a ponton elindulva szeretnénk tehát a tradicionális értelem­ben megalkotott madáchi Isten-kép problematikájával foglalkozni az Isten és az Elet re­lációján olyképpen, hogy az erről kialakult gondolatrendszerünk szempontjait érvényesítve utat nyissunk a Tragédiáról való gondolkodás egy lehetséges változata felé, amely az önnönvalóját felismerni képes ember meglátásaiból eredezteti mondandóját. [Kiemelés: K. K.]

Next

/
Thumbnails
Contents