Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

FORRÁSKUTATÁS - FORRÁSKÖZLÉS - KERÉNYI FERENC: Dokumentumok Megyeri Károly életéből. A név, és ami mögötte van/nincs

romantikus, „átlényegülő", azaz fizikai adottságain is felülemelkedni szándékozó színész akkor korszerű és újszerű típusához tartozott, aki az ábrázolt alakok egyénítésével vitt sikerre vázlatosan megírt szerepeket is, bizonyítva a színészet létjogosultságát, helyét a művészetek szellemi respublikájában. Az ösztönös újítók közé tartozott: a stúdiumokat a vándorszínészet során szerzett társadalmi tapasztalat és emberismeret pótolta, ezért kortársai gyakran felismerték a figurák egyénítésében a megnevezhető, élő mintát. Mindez persze elsősorban komikusi alakításait érintette. Az intrikus-játszást lélektani motivációval igyekezett hitelesíteni, megújítva e szerepkör teljesen kiüresedett színészi eszköztárát. Noha alkata és adottságai a komikus és intrikus szerepekre predesztinálták őt (Szigligeti egyenesen az ujjal formálható kaucsuk babafejekhez hasonlította mimikáját), vágyott és törekedett a hősi-tragikusi szerepkör birtokba vételére is. Alakításairól - elsősorban a róla dicsérőleg szóló, ám éppen ezért általában sommás rövidségű kritikák alapján - gondos, s széles merítésű összeállítást készített XX. századi életrajzírója, Kárpáti Aurél; maga is kritikus.

4 Ha kommentárjainak 1956-ban szükségszerű realista-koncepcióját mellőzzük, a színész. Megyeriről rajzolt kép helytállónak bizonyul; kivált, hogy bőséggel idézett nehezen elérhető reformkori forrásaiból. Kárpáti egyszersmind megjegyezte: „Magánéletéről, egyéni és családi körülményeiről, jóformán semmit sem tudunk."

5 Pedig a forrásbázis bővítéséért mindent megtett: Pest megye Levéltárából közölte Liszkay Karolinának, Megyeri második feleségének hely és kelet nélküli levelét, amelyben panaszt tett (őt és két gyermekét hűtlenül elhagyott) férje ellen, tartásdíjat kérve számukra a Pesti Magyar Színház igazgatóságától.

6 Kárpáti Aurél kétségkívül a vándorszínészet kutatásának egyik legfontosabb problémájával került szembe. A Megyeri Károlynál két nemzedékkel fiatalabb Szentgyörgyi István a XIX. század második felében írta Halottak napján c. versében, saját gyermekeire emlékezve, de a teljes vándorszínész-társadalomra még mindig érvényesen: Rátok horpadt a föld, a fejfátok kidőlt, Poraitok felett tán még a fű se zöld; Nem talál már senki e földön reátok: Hisz csak vándorszínész az édesapátok!

1 A helyüket gyakran változtató, összetételükben is alakuló-bomló társulatok tagjaira életrajzi célkutatást folytatni szinte lehetetlen; csak a korszak egészének vizsgálata hozhat vonatkozó eredményeket. Kárpátihoz képest a helyzet annyiban javult, hogy az új Magyar Színházművészeti Lexikon (Bp. 1994.) anyaggyűjtése során megtörtént a teljes XVIIIXIX. századi magyar zsebkönyv-állomány társulati névsorainak feldolgozása, továbbá elkészült az 1793 és 1837 közötti, magyar nyelvű, hivatásos színi előadások kritikaanyagának felgyűjtése, feldolgozása és sajtó alá rendezése. Az alapképlet azonban nem változott: értelemszerűen főként azok a vándorszínészek kerülnek, kerülhetnek a színháztörténet látókörébe, akik nagyobb, művészetüket jobban dokumentált társulatok tagjai voltak. Mindez Megyeri Károly alább közlendő életrajzi dokumentumaira is érvényes: valamennyi életének utolsó, 1837 és 1842 közötti, a Pesti Magyar, majd a Nemzeti Színházhoz kötődő szakaszából való.