Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - SZEBENI ZSUZSA: AZ ember tragédiája Kolozsváron, 1997-ben

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA KOLOZSVÁRON, 1997-BEN kodó alakok sora szinte minden kultúrának a sajátja, mondhatni része a „kollektív tudattalannak". A római szín szinte „előadás az előadásban", a végzetüket maguk ellen kihívó római polgárok élvezeteiktől megcsömörlöttek, díszes tarka ruháikban puha párnáik között ülik mindennapos orgiáikat. A színészek játéka az együttes mulatozásban teljes összhangban van, a versengő szajhák és úrinők, a színen megjelenő alkalmi mulattatókkal együtt keltik életre a kor fülledt, beteges hangulatát, melyet a pestises beteg és a barátok megjelenítése ostorcsapásként szakít félbe. Ugyancsak intenzív, és a szereplőgárda mély beleérzéséről tanúskodik a londoni szín, ahol az utcai forgatag egyre felerősödő nyüzsgése, az egyéni gesztusokat összemosó, gyorsuló tempó lélegzet-elállítóan jeleníti meg a „szabadverseny" embertelen, szavakba nem önthető kegyetlenségét. Szerencsére ennek a színnek a Luciferé csendesebb és visszafogottabb gesztusrendszerrel kalauzolja látomása hatására egyre jobban megtörő Ádámot. A jelenet szuggesztivitását valószínűleg befolyásolja a történeti szín viharos aktualizálódása, valamint annak a kényszere, hogy a néző önmagára ismer. A történelmi színek utáni jelenetek az ismeretlenbe vezetnek, a londoni színt kikiáltani a mai földrajzi-történelmi valóságnak ugyanannyira vakvágány lenne, mint a falanszter egyre ismerősebbnek tűnő világát. Bár kétségtelen, hogy Madách és kora elméinek abszurd próféciái igazolódni látszanak. A falanszter kihunyó, ugyanakkor műtőt idéző fényei, jelmezei, egy élettelen mechanikus jövő-, vagy akár jelenképet tárnak elénk, ahol immár a tudomány fantáziátlansága uralkodik. A megsemmisülés küszöbe az eszkimó szín, ahol a szükség sorvasztja az embert állattá, amint ezt a Dimény Áron alakította Eszkimó tárja érzékletesen elénk. Az utolsó színben a föld bűvköréből való szabadulás egy hinta segítségével nem túl meggyőző, mint ahogy Ádám utolsó monológja is inkább egyszerű zárás, mint befejezés. A végső jelenet mégis jól érzékelteti azt a borzalmas álmot, ami az emberiség sorsa is tulajdonképpen, hiszen az egyszerű eszközök ellenére, vagy éppen emiatt, ez egyetemes érvényűnek tűnik. Az előadás egyik legnagyobb erőssége a vizuális réteg és ennek megkomponáltsága, ami egy ilyen nehezen színpadra állítható mű esetében döntő lehet. Bár a díszletek és jelmezek éppen a megidézett falusi keret miatt olykor jelzés értékűek, mégis magukon hordozzák az egyes korok eszenciális jellemvonásait. Szinte egy divatszociológiai tanulmány bontakozik ki az előadás során a bőrruhától a keménykalapig. Ugyancsak lényegesek az egyes korokat jellemző alapszínek, ezeket a világítás és a játéktér nagy részét beborító leplek segítségével valósítják meg. Fontos, mert nem csupán hangulatfestő szerepe van a műben az egyes elemek megjelenésének. A Föld Szelleme, mint hatalmas erő, mint ősöregasszony bukkan fel önkoré ben. A Lucifer kezében pergő homok egyben az ember fő alkotóeleme és gyengeségének