Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái
Lépjünk hát tovább az olyan Elektra-feldolgozások körébe, amelyekről eleve tudjuk, hogy nem maradtak hívek az eredeti szöveghez. A sort egy érdekes munka nyitja meg. Egy Lodovico Martello nevű fiatalember, előkelő származású, 1531-ben meghalt, és egy Tullia c. tragédiát hagyott maga után, amelyet két év múlva, 1533-ban, Firenzében adtak ki. Ez a darab Creizenach megállapítása szerint az Elektra-témát dolgozza fel, de a cselekményt áthelyezi Servius Tullius római király udvarába. Itt volna tehát egy korai példa arra, hogy lényegbe vágó eltéréssel nyúljon valaki az anyaghoz. 12 153 l-ben adta ki Fernan Perez de Oliva, salamancai professzor a maga spanyol nyelvű Euripidész- és Szophoklész-változatait, köztük a La venganza de Agamemnon címűt, amelyről szintén Creizenach, majd nyomában Kindermann állapította meg, hogy nem követi az eredeti szöveget, hanem egy meglehetősen patetikus prózai stílust alkalmazva dolgozza fel az Elektra-témát. 13 S hogy az ilyesfajta átdolgozás nem volt a kortól idegen, bizonyítja, hogy például Luigi Alamanni (1495-1556), firenzei humanista költő olasz Antigonéfordításában az alapszöveget versben parafrazeálta és kibővítette a kar mondanivalóját. 14 Időben ide illeszkednek Hans Sachs £7e£/ra-feldolgozásai is. Nemeskürty István vizsgálta meg az ezekre vonatkozó anyagokat, de kénytelen volt megállapítani, hogy azok egyértelműen Clytemnestra személyét emelik ki: Sachs hősnője a „gyilkos asszony". 15 Az eddigiekből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az ismert és ismertetett, hűséges és hűtlenebb változatok aligha lehettek Bornemisza £7e£fra-drámájának közvetlen előképei. Az ő műve két döntő ponton tér el tőlük: négy, teljesen eredeti leleményként megfogalmazott kezdő jelenete van, és egy Parasitus-figurát épített be a cselekménybe. (A könnyebbség kedvéért ezúttal tekintsünk el az ugyancsak problematikus asszonyfigurától, a Kórustól). Ezért most ezt a tényezőt: a korszak és a Parasitus-figura viszonyát kell szemügyre vennünk. Magától értetődik, hogy amikor az egyetemeken Plautust vagy Terentiust olvastak, fordítottak, játszottak, akkor eleve hívek maradtak az eredeti szövegekhez. Egy kis elmozdulás legfeljebb a commedia erudita világában tapasztalható. Míg ugyanis a középkomédiától kezdve az élősdi alakja, egyértelműen tipizálva, alacsony sorsú, utcai lézengő, aki egy jó hír viteléért, vagy pletykahordó szolgálataiért juthat be egy-egy házba, némi ennivaló reménye fejében, addig, mint azt már Creizenach is észrevette, a parasitus-figura az itáliai komédiában bonyolultabb intrikákat sző és erőteljesebben avatkozik a cselekmény menetébe. Ezáltal dramaturgiai jelentősége is megnő. Ezt a megfigyelést egészítette ki Marx József azzal, hogy az itáliai komédia parazitái mintegy „udvari" szereplőkké léptek elő, tehát hagyományos funkciójuk megváltozott. Ilyen volt például Ariosto 1509-es / Suppositijében Pasifilo alakja is. 16 De még mindig fennállt az az akadály, amelyet a klasszikus dramaturgia jelentett az átdolgozok számára. Szabály tiltotta ugyanis, hogy komoly cselekménybe könnyebb, humoros, más hangvételű szereplőt illesszenek. A tanultságukra büszke, sőt hiú humanista filológusok nem engedték meg, hogy a nagy tragikus témákat a komédia figurái ellenpontozzák, így azután nem véletlen, hogy Bornemisza forrásának kutatói nem találtak olyan előképet, amelyben ezt a rendhagyó ötvözetet megtalálták volna. :. Máshol kell tehát keresgélnünk, ha a rendhagyó megoldás ihlető forrását próbáljuk megközelítem, netán megtalálni. Mindenekelőtt egy olyan dráma- és színháztörténeti folyamatot kell figyelembe vennünk, amely ugyan nem ismeretlen, de az elemzések során mégsem szokták felhasználni. A 95
