Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái

Nézzük az első csoportot. Időrendben a legkorábbi szerző Alessandro Pazzi de Medici (1483-1530 v. 31), aki 1534-ben először Arisztotelész Poétikáját fordította le latinra (ez Bázelben jelent meg 1537-ben), majd 1525-ben készítette el szintén latin nyelvű Elektra-fordítását. Példány ugyan nem maradt ránk, de tudjuk, hogy a szerző a darab kéziratát megküldte Pietro Bembo római kardinálisnak, aki javításokat igényelt, mert a fordítást nem találta elég pontosnak.

6 Ebből az is kitűnik, hogy a kitűzött cél a hitelesség volt. A-Bambergben született humanista, Ioachim Camerarius (Kammeister; 1500-1574) 1534-ben készítette el Elektra-fordítását, amelyet az összes többi Szophoklész-dráma latin nyelvű fordításával együtt, bő jegyzetekkel 1548-ban jelentetett meg. Ezek a fordítások prózában készültek, de mivel tanulmányi célt szolgáltak, hívek az eredeti szöveghez. Csak példaként, így kezdi beszédét a Paedagogus: „O fili Agamemnonis, qui imperátor quondam ad Troiam mit, nunc licet coram ea que semper expetuisti, cernas...", és így tovább.

7 Az első népnyelvi fordítás Lazare de Baïf (1496-1547) műve, aki 1530-1533 között Velencében, mint követ teljesített szolgálatot. Fordítása 1537-ben készült el és jelent meg. Egy példányát a királynak dedikálta, címlapján pedig büszkén közölte, hogy munkája „traduicte du grec, en rythme francoise, ligne par ligne et vers pous vers". Tehát igen komolyan vette a szöveghűséget. A megvalósítás módja persze csak abban a korban felelhetett meg ennek a célkitűzésnek, hiszen a fordítás, a kórusok szövegének kivételével, valóban „francia ritmusban", azaz párrímes alexandrinusokban történt. Nyelvezetének francia elemzője megállapítja, hogy az „emelkedett hangú... minden könnyedséget tudatosan kerül".

8 Tehát, ha Tanneren keresztül, mint azt a magyar kutatók kiderítették, Bornemisza ismerte is ezt a fordítást, mintaképül semmi esetre sem szolgálhatott. Valamikor 1540-1550 között fordította az Elektrát olaszra a Padovában működő Sperone Speroni (1500-1588), a sokat vitatott Canace c. tragédia írója. Apológiája, amelyben a „modern írók" számára is ugyanolyan jogokat követelt, mint amilyeneket az antikok élveztek a maguk idejében, 1558 körül került széles körű vita középpontjába. Tudjuk, hogy az ezt megelőző években Bornemisza európai útja során Padovát is érintette. Ismerhette tehát Speroni £7<?fcfra-fordítását, amelynek szövege nem áll rendelkezésünkre. Mivel azonban a viták éppen a filológiai hűségről szóltak, aligha nyerhetett bátorítást ahhoz, hogy majdan ő is eltérjen az eredetitől.

9 Van még egy szerző, Coriolano Martirano, kalábriai püspök. Hét antik görög tragédiát fordított le; munkája 1556-ban jelent meg, Nápolyban. Köztük volt az Elektra is. Koltay-Kastner látta ennek a fordításnak az első oldalait fotókópiában, de, mint ő írja, „e felületes vizsgálat alapján nem volt köztük (ti. Bornemisza és Martirano munkája közt) semmi összefüggés megállapítható."

10 Tévedéseket kell kiigazítanunk Vitus Vinshemius munkáival kapcsolatban. Hét Szophoklész-tragédia latin nyelvű fordítását ugyanis nem Wittenbergben és nem 1546-ban jelentette meg, hanem csak 1549-ben, Frankfurtban. Munkáját VI. Edward angol királynak ajánlotta, egyben megjelölve fordítása célját is, mégpedig: „ad utilitatem iuventutis quae stúdiósa est Graecae linguae". Hosszadalmas bevezetőt is írt latin nyelven a főszöveg elé, melyet prózában fogalmazott meg, s ebben Szophoklész célzatát „contra Epicureos" vélte meghatározni.

11 Van tehát benne valami abból a szemléletből, amely Bornemiszában is élt, ti. az életélvezet és a hatalom gátlástalanságának elmarasztaló indulatából. A vállalkozásnak nyilván sikere volt, mert a kötetet - külön felhíva a figyelmet, hogy az „verbum verbo"fordítást -, 1597-ben Heidelbergben újra kiadták.