Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről
tanítják vagy mire késztetik a befogadót. Hanem az, miként lehetséges, hogy az alakok szenvedéseiben, szörnyű sorsában az emberi szellem voltaképp élvezetet, esztétikai élvezetet talál? A probléma csak látszólag befogadás-lélektani, mert valójában nem a befogadó benső világára kérdez, hanem a műre, amely benső világunkat - valamily fokon mindenképpen vezérli. A szenvedés, a szörnyű sors kiváltotta esztétikai élvezet is voltaképp a mű végén támad föl, biztosítva ezzel is a Jó véget". Az igazságot szolgáltató költői tevékenység olyasmit láttat a mű végén, ami a primer valóságban nincsen: a jó - így vagy úgy - mindig megjutalmazódik, a rossz - így vagy úgy - megbűnhődik. Ennek az életigazságtól való távolságát a költő is tudja, hiszen igazságszolgáltatásának hátterében az a gondolat rejlik, miszerint az univerzum egy jóakaratú istenség ellenőrzése alatt áll; s az ő beavatkozása, működése, hatása osztja az igazságot. Ez többféleképpen konkretizálódhat; az isten közvetlen beavatkozásával, mint Euripidész némely drámájában; a földi hatalom révén, mint a Tartujfe-ben; vagy például „csodával", mint Shakespeare Téli regéjében. Leontésznél, Szicília királyánál kilenc hónapja vendégeskedik Polixenész, Bohemia királya. Már térne vissza országába, ám Leontész marasztalja, noha hiába. Csak a királyné, Hermione kérésére maradna. Leontészből hirtelenül kirobban a féltékenység, feleségét Polixenész szeretőjének hiszi. Udvari emberével, Camillóval meg akarja öletni a cseh királyt, de Camillo közölvén ezt Polixenésszel, vele együtt elszökik Bohémiába. Mivel Leontész azt hiszi, leendő gyermekének Polixenész az apja, Hermionét börtönbe veti, aki itt leánygyermeket szül. Paulina a dráma egyik lényeges alakja. A börtönből a gyermeket elviszi a királyhoz, aki Antigonusszal, Paulina férjével kitéteti a pusztulásnak. Ezután Leontész perbe fogja feleségét, a per során felolvassák Apolló jóslatát, miszerint Hermione ártatlan. Leontész hazugságnak minősíti a jósigét; ám Mamilliusznak, fiának a halálhírére megdöbben, s most már hisz Apollónak. Mamilliusz halálát hallván Hermione elájul, Paulina viszi ki a dráma teréből, s visszatértekor a királyné halálát közli. Ezután a kitörő viharban Antigonusz hajója Bohemia partjaira vetődik, s miután a lányt kitette, a hajó elsüllyed, Antigonuszt pedig felfalja a medve. A kitett gyermeket egy pásztor találja meg, s mint saját gyermekét neveli föl. Elmúlik tizenhat év; és Perdita, az „elveszett" felserdül, s megszeretik egymást az éppen erre járó Florizellel, Polixenész király fiával. Polixenész és Camillo keresi az eltűnt fiút; a pásztorhoz érkeznek, és a „birkanyírási" ünnepen találkoznak a kertet, a természetet gondozó Perditával. Az eltűnt ifjút felismerik, de Polixenész haragra gyúl, hogy fia méltatlan házasságot akar kötni. A fiatalok Camillo tanácsára Szicíliába mennek; majd ő maga is oda hajózik Polixenész királlyal. Leontész udvarában minden titokra fény derül. Perditában felismerik Leontész és Hermione lányát; a mindenki által halottnak hitt Hermionét Paulina mint most elkészült festett szobrot életre kelti, s elismerődik az ő ártatlansága éppúgy, mint Polixenészé. Florizel már elveheti Perditát; és Paulina is megkapja a maga jutalmát: Leontész férjhez adja Camillóhoz. A sok értelmező által hibásnak, hihetetlennek, gyermeteg mesének minősített drámáról Northrop Frye állapította meg, hogy Hermione és Perdita története a természet ciklikusságával hozható analógiába, ami ebben a műben összekapcsolódik az emberi generációk egymást követő sorával. A magunk részéről ennél továbblépve a művet abban a gondolatkörben értelmezzük, amely az európai drámairodalom csíráit a közel-keleti vegetációistennők rítusaiban is látja. Ez a mű így ezeknek a rítusoknak kései, lényegében szekularizált változata.
