Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről
nemcsak segítő vagy gátoló erő, hanem gondviselői attitűdöt is felvesz. Apolló gondot visel fiára, Ionra, Pallas Athéné gondot visel Oresztészre és Iphigeneiára. A Vegetációisten ősi rítusának mélyén lévő alapgondolat - vagyis: a természet ciklikussága, a meghalás-feltámadás körforgása - a következő „menetrendben" válik a rítusok történetévé: Az öreg Királyt, vagyis a már nem termékeny régi évet megölik; a Vegetációistennőt és/vagy Lányát, aki a természet sarjasztó erejét jelöli, elrabolják az Alvilágba, azaz átmenetileg meghal. Következik az emberek lamentációja és áldozat-sorozata a megújulás érdekében. A megújulás az Istennőnek az epiphániája, aki kettősen nyilvánítja ki újra önmagát: anyaként és sarjként. Mint ahogyan anya és sarj egyszerre a mag is. Végül következik az új Nappal, az új Királlyal a szent házasság. Jellemző, hogy az óegyiptomi Koronázási Drámában Osiris és Set harcába a Fiút, Horuszt is bevonják: ő lesz az új uralkodó, aki azonos az új, most beiktatott fáraóval. Lényegében ehhez a mítoszkörhöz tartozik Démétér és Perszephoné mítosza, amelyet több klasszika-filológus szerint az eleusziszi rítusbanjelenítettek meg. 10 Látható, hogy a Vegetációistenek mítoszaiban és rítusaiban az isten még nem gondviselő; ennél jóval több: az ő létszintjén vele ugyanaz történik, mint az emberrel és a természettel a saját létszintjükön; és istennek-embernek együtt kell cselekedni a megújulásért. A Téli rege története a következőképpen is elmondható: Az öreg Király, talán nemzőképtelenségének tudatában, az ebből fakadó féltékenységében, télen az Alvilágba űzi a Vegetációistennőt, a királynét. Vagyis mintha itt az Alvilág istene nem elrabolná a természet erejét, hanem oda űzné, az átmeneti halálba. Ugyanakkor meghal a leendő utód, a Nappal analóg Fiú. A Királyné az Alvilágban - a börtönben - új sarjat szül, a Napistennőt. Az Anya éppúgy elűzve elrejtőzik télen, mint az új Sarj, akit kitéve elvetnek. Az új Sarj révén bekövetkezik a természet tavaszi felpezsdülése; majd az elrejtezettségből kinyilvánítja önmagát az új Sarj is, az Anya is; méghozzá a tavasz végén, a nyár kezdetén; megjelenik az új Nap, az új uralkodó, akivel a Sarj házasságot köt. Az eseménysor fölött a Napisten, Apolló őrködik. A jó, az igazi íróknál semmi nem véletlen. A „nem véletlen" itt nem a műbe tudván tudottan, szándékosan belehelyezett tényezőket jelenti, hanem azt, hogy a jó írónál minden mozzanatnak, tényezőnek jelentése van; és így, ebben az értelemben nem véletlenül van valami ott, ahol van és úgy, ahogyan van. Paulina alakjára csak az újszülött lány és Hermione sorsának igazítása, alakítása miatt van szükség. Azt hisszük, a fenti értelmezés teszi egyértelművé, miért alkotta meg Shakespeare az ő alakját, hiszen forrásából, Greene művéből hiányzik. A szekularizált világban az Isten nem jelenhet meg Gondviselőként külön, önálló alakban; a megtestesült Gondviselő az ember lehet, aki nemcsak bízik az isten jóslatában, hanem az igazságot is látja és tudja. Nem véletlen talán az sem, hogy Shakespeare ebben a műben a befogadót nem avatja be a titokba, Hermione álhalálába. Ez azért jellemző, mert legtöbb művében a befogadó pontosan értesül az írói tervről; ez csak a dráma bizonyos alakjai számára marad ismeretlen. Ha Hermionét az Alvilágba űzték, a befogadó számára is halottnak kell lennie. Persze csak átmenetileg halott, mint a nyár a tavalyi és a leendő között. Perdita is halott valódi otthona számára; de ő is csak átmenetileg, mint a földbe vetett mag. A halál azonos az Alvilágba való leszállással; a téli szörnyű vihar jelzi ezt, amikor kitették. Kivirágzása a „birkanyírási" ünnepen kezdődik, feltámadása pedig a távoli országból, az Alvilágból való feljövetellel azonos; Perdita hazatér és felismerik. Talán az a drámabeli mozzanat is felkeltheti a régi
