Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Gyulay Endre püspök szentbeszéde. Csanádpalota, 1994. szeptember 30.

Gyulay Endre püspök szentbeszéde Csanádpalota, 1994. szeptember 30. Amikor próbáltam a mai napra felkészülni, elővettem a Larousse-t, elővettem a Pallas Lexikont... Elővettem egy harmadik ismertetést is... Az egyikben Pesten született, a másikban Kecskeméten. Az egyik szerint 1760-ban, a másik szerint 1762-ben. Még a nagy ismeretközlők is - szinte azt mondanám - nagyon keveset tudnak róla. Szeretek visszaemlékezni, elsősorban azokra, akiket ismertem. Akár egy temetési misében, akár egy temetési beszédben, szeretem felidézni, hogy mit lehet tanúim tőlük. A legidősebb öreg nénikétől is, aki összetett kézzel olyan sokat pörgette a rózsafűzért övéiért... Mennyire meg lehet tőle tanulni, hogy a legelhagyatottabb életet is lehet értékessé tenni. Azt hiszem, Kelemen László élete „nagyon tanító" élet. Dániel mondja: „Akik sokakat tanítottak, tündökölni fognak, ragyogni fognak, mint a csillagok ott az Isten országában." Ő pedig - úgy gondolom - nagyon is tanítója volt népének. Születése után Pesten, a piaristáknál leérettségizve, tanulmányait tovább folytatva, a külföldet járva meggyőződött arról, hogy mennyire fontos dolog a nép művelése, és mennyire lényeges dolog az, hogy az emberi szívekben a haza igazi helyet kapjon. S amikor hazajön - igazán művelten! - akkor azt tapasztalja, hogy a magyar nyelv nem szerepel a színházakban, irodalomban is alig-alig. Talál egy-egy grófot, előkelő nemes embert, aki melléje áll ugyan, de szembeszállni egy korszellemmel, egy divattal?!... és szembeszállni - azt hiszem, ez nagyon fontos!, minden korban! - szembeszállni egy gazdasági rendszerbe beágyazódott mássággal. Mindez valahogy keresztülhúzza a legjobb szándékot is, a legnagyszerűbb elképzeléseket is. Elindul a színház '90-ben. A társulat megalakul, és a két előadáson mintha hangot talált volna és kezdenék érteni azt, hogy mennyire fontos a tiszta magyar nyelven átélni a dolgokat. Azzal a céllal jön, hogy a német nyelvből a magyart kiemelje, és otthonossá tegye a magyarok nyelvét az irodalomban - maga is fordít... és otthonossá tegye a magyarokban a hazaszeretet érzését, a honszeretetet. A korszellemmel nem bír szembeszállni. Nem egészen 6 év után a társulat feloszlik. A magyar társulatnak, a magyar színháznak, a magyar nyelvű színpadnak vége, s amit nem sikerül Pesten elérni, nem sikerül vidéki városokban sem, mert rátelepszik a megszokottság, a „fölfelé-nézés betegsége". A helybéli plébános feljegyezte 1888-ban azt a szeptember 8-át, amelynek az előkészületei hosszú időn keresztül történtek: fölállítani az emlékoszlopát, keresni a sírját... mert azt sem tudták már, hogy hol van. Az unokák jönnek, s mondják, hova járt a nagymama, s hogy mondta: itt van a nagyapatok... Amikor később a koporsókhoz leásnak, megtalálják egyiknél a férfi ruhák, másiknál a női selymek darabjait. Igazolva látszik az unokák visszaemlékezése. Látni lehet, hogy minden erőfeszítést el lehet felejteni - vagy elfelejtetni... hogy mennyi jó példát lehet semmivé tenni, s hagyni, hogy az idővel úgy szép lassan „elfollyon"...