Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Dokumentumok az ötvenes évek színházi életéből, közli: Strasszenreiter Erzsébet

Az új hatalmi struktúra centralizált gépezete nehezen funkcionált, s zökkenőkkel működött. Az érdekeltek és érintettek szűk körének bevonásával kialakított kultúrpolitikaiművészeti elképzelések, törekvések a színészek, a színházi világ többségéből - minden kétkedés, fenntartás, bizalmatlanság ellenére - kezdetben kedvező visszhangot váltott ki. A „kultúrát a kultúrából addig szinte teljes egészében kizárt tömegek, munkások, parasztok, középrétegek számára" mint kultúrpolitikai program támogató egyetértésre talált a színházi szakemberek, művészek körében. Mint ahogyan az is, hogy művészileg értékes darabokat magas művészi szinten játsszanak a színházakba először eljutó embereknek, és a vidéki színjátszást is emeljék a vezető városi színházak produkcióinak szintjére. Az államosított színházakban igyekeztek munkát adni minden színésznek, felszámolni a sokakat megnyomorító színész-munkanélküliséget is, amit a szakma szintén pozitívan fogadott. A demokratikus, humánus érzelmű színházi világ emberei őszinte érdeklődéssel fordultak a környező országok s mindenekelőtt a Szovjetunió színházkultúrája felé, s készek voltak a hatalom által is szorgalmazott Sztanyiszlavszkij-módszer befogadására. A színészek, színházi szakemberek, mint azt az itt közölt dokumentumok is bizonyítjakTugyanakkor ugyanilyen érzékenységgel reagáltak a társadalomban, a politikában, a saját szakmájukban mutatkozó negatív jelenségekre, az egyre értelmetlenebb intézkedésekre, a megtorlásokra, a fokozódó nyomásra, erőszakra, kultúrpolitikai tiltásokra, torzulásokra, s bátran felemelték szavukat ezek ellen, védelmezték művészi elképzeléseiket, emberi méltóságukat. A színészek, színházi vezetők többsége „erkölcsi és művészi meggyőződésére hallgatva" cselekedett, nyilvánított véleményt. Az operettet támadókkal szemben Gáspár Margit határozottan elítélte - Rákosi Mátyáshoz írt levelében - a „kultúrkáderek" „arisztokratikus fanyalgását" a műfajjal szemben. „Nem használ az - írta az MDP főtitkárának -, ha elméletben folyton hangoztatjuk az operett fontosságát, de amikor a színpadon látjuk például Latabárt, ezt a vérbeli operett-komikust, a nagy cirkuszi nevettetők egyenes leszármazottját, akkor lesújtón legyintünk." Gáspárt támogatta nemcsak a minisztérium Színházi Főosztályának vezetője, hanem a miniszter, Révai József is. A színészek, a színházi élet szakemberei, vezetői más ügyekben is igyekeztek ellenállni a felülről jövő nyomásnak. Ezt tanúsítja pl. az államkötvény (terv-, majd békekölcsön) központilag előírt kötelező penzumának jegyzése elleni agitálás; vagy a helyi pártvezetés konkrét utasításainak ellenzése. A Nemzeti Színház neves színészei, rendezői kitelepített kolléganőik érdekében emeltek szót Rákosi Mátyásnál. Ellenvéleményüknek, tiltakozásuknak adtak hangot akkor is, amikor Fedák Sári temetését titokban megszervezték. Az itt közölt néhány irat töredéke annak a dokumentum-anyagnak, amelyet az OSzMI kiadványsorozatának következő kötete tartalmaz majd. A jelen, terjedelmileg korlátozott publikációban csupán néhány, a korra, a megváltozott hatalmi, kultúrpolitikai viszonyokra jellemző, színháztörténeti szempontból érdekes dokumentumot közölhettünk. Am ezek is segítenek abban, hogy sokoldalúbban, színesebben, reálisabban láthassuk az ötvenes évek színházi eseményeit, életét. 1. 1950. január 18. Gáspár Margit, a Fővárosi Operett Színház igazgatója Rákosi Mátyáshoz írt levelében védelmébe veszi az operett-műfajt