Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Dokumentumok a két világháború közötti romániai magyar színjátszás idejéből, közli: Enyedi Sándor

ben utasítani az összes hatóságokat, hogy a színigazgatók indokolt áremelései elé ne gördítsenek akadályokat, s nehogy ez teret nyújtson az esetleges kapzsiságnak, méltóztassék a rendeletben irányadóul legmagasabb s följebb nem emelhető helyárként a kolozsvári magyar nemzeti színház mindenkori hely árait megszabni. Kérnünk kell azt, hogy azoknak a kisebb, összeverődött, alkalmi társaságoknak, 4-5 tagból álló daltársulatoknak, kabaré-truppoknak, melyek a magyar nemzeti kultúrának nem válnak hasznára, működésüket betiltani méltóztassék. Úgy, hogy csakis koncesszióval bíró magyar színtársulatok működhessenek. A nyugdíj kérdésében bátrak vagyunk felhívni a minisztérium figyelmét arra, hogy a magyar színészeknek van egy „Színészegyesületük", s van egy „Nyugdíjintézetük" is. Ez tehát két különálló intézmény. Igen sok itt működő színész van, aki nem tagja sem a színészegyesületnek, sem a nyugdíjintézetnek. Azt hisszük, semmi akadálya nem lehet annak, hogy azok, akik addig tagjai voltak a magyar színészegyesületnek, ezután is tagjai maradhassanak, mert hiszen az nem politikai, hanem tisztán és kizárólag művészi egyesülés, s arra ezer meg ezer példa van, hogy az egyik állam polgárai egy más állam művészi vagy tudományos egyesületének tagjai. De arra is hivatkozhatunk, hogy a Magyarországon járt német színtársulatok tagjai, akik Pozsonyban, Brassóban, Nagyszebenben s más városokban működtek, valamennyien a bécsi és berlini, tehát az osztrák és német színészegyesületekhez tartoztak, ott fizették nyugdíjaikat, noha évekig Magyarországon működtek. Nem tudjuk, de hinnünk kell, hogy a békeszerződés is intézkedik aziránt, hogy egyik állam polgárai megmaradhatnak egy másik állam művészi vagy tudományos egyesületének tagjai. A helyzet természetesen megváltozik, ha valamely állam művészi vagy tudományos egyesülete, hivatását s feladatát túllépve, politikával vagy éppen propagandisztikus törekvésekkel foglalkozik. Ez természetesen csak akadémikus fejtegetés, mert hiszen nincs is nekünk, igazgatóknak, felhatalmazásunk arra, hogy tagjaink nevében nyilatkozzunk, vajon a magyar színészegyesület kebelében szeretnének-e maradni, vagy onnan ki akarnak lépni? Erre az egyes tagoknak egyénenként kell megadniok a feleletet, vagy magukra nézve a konzekvenciákat levonni. Sokkal fontosabb a nyugdíjintézet kérdése. A magyar színészek nyugdíjintézete tulajdonképpen egy biztosító intézet. A biztosító intézetekre vonatkozólag pedig határozott rendelkezések vannak a békeszerződésekben. De ezektől eltekintve is ez nem politikai, hanem matematikai kérdés. Teljesen kizárt dolog, hogy a bukaresti kormány matematikusai megállapíthatnák azt, hogy az Erdélyben levő színészek nyugdíjigényei kielégíthetők lennének az általuk befizetett, vagy ezután befizetendő nyugdíjilleték összegéből. A magyar nyugdíjintézet sem a tényleges nyugdíj illeték befizetéséből fedezi a kiutalásokat, hanem egyrészt abból, hogy sok ezer tagja közül igen sok megy más pályára, s befizetett nyugdíját nem kapja természetesen vissza, sok hal meg, mielőtt elérné a nyugdíjjogosultságot, végül az intézmények közadakozásból épült nagy palotájának értékpapírjai vannak, s ezek jövedelmei pótolják a szükségleteinél mutatkozó hiányt. A bukaresti kormánynak tehát ez a tranzakció igen jelentékeny pénzáldozatába kerülne, még ha diplomáciai úton is kérné a jelenleg Erdélyben működő színészek által eddig befizetett nyugdíj illetékek összegét is. Meg vagyunk arról győződve, hogy annak semmi akadálya nem lenne, hogy a magyar színészek átlépjenek a bukaresti kormány által alakítandó színész-nyugdíjintézet kötelékébe, s hogy ezentúl oda fizessék nyugdíj illetékeiket, mihelyt hivatalos helyről értesítést kapnak arról, hogy a bukaresti kormány ugyanazt a nyugdíjat biztosítja nekik, ami a magyar színészegyesületnél volt nekik garantálva. Addig azonban, amíg a szükséges számítások Bukarestben megtörténnek,