Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Márfi Attila: Színjátszás Pécsett, az abszolutizmus idején - a cenzúra intézkedései

szerezte. Az igazgató 1859 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia által meghirdetett Kazinczy-alapítvány javára adott jótékony előadást.

69 A német társulat ezután újból a délebbre fekvő városokban tett körutat, de két év múlva ismét ide vetette őket a jó szerencse, s meg is kapta a téli szezont. Egyébként ezt Steinberg után egyetlen német társulatnak sem sikerült elérnie. De sikeres évadokat mondhatott magának Stefan Reszler és Adolf Kiesztler is, akik szintén kétszer tudták elnyerni a szereplési jogot. Az utóbbi német direktor volt az utolsó, aki megkapta a téli évadot, mert az őt követő német színészek már csak a tavaszi és nyári idényben bérelhették ki a teátrumot. Illetve éppen Kiesztler volt az, aki 1867 telén játékjogot kapott, de truppjával nem a színházban, hanem a Fehér Hattyú teremben játszotta végig a szezont. A magyar társulatok pedig Molnár György emlékezetes vendégszereplése óta egymást váltogatva próbáltak szerencsét, de a Molnár-féle társulat sikerszériáját egyikük sem tudta megismételni. (Budai József, Dragoss Károly és Szuper Károly színigazgatók vándortársulatai fémjelezték ezt a néhány esztendőt.)

70 1863-ban aztán egy újabb korszaka kezdődött el Pécs színjátszásának, mely elsősorban a magyar társulatok töretlen fejlődését eredményezte. 1863. május 18-án ugyanis a Budán székelő M. Kir. Helytartótanács leiratában a színpadra kerülő művek engedélyezését a helyi hatóságok jogkörébe utalta.

71 Nem kellett tehát többet minden egyes alkotást felterjeszteni az országos hatóságokhoz, csak kirívó esetekben. Ezzel természetesen a cenzúra szigora is enyhült, s ez elsősorban a magyar színtársulatoknak kedvezett. Az abszolutizmus kezdeti megtorló, vagy korlátozó intézkedései ekkorra már érvényüket vesztették. A polgárosodásában ekkor már nem korlátozott város színházi életében immáron a művészeti értékek domináltak. Több mint egy évtizedet felölelő áttekintésünk nem nyújthatott teljesebb, árnyaltabb szintézist. De meggyőződésünk, hogy olyan, eddig még nem ismert eseményekkel, adatokkal gazdagíthattuk a város színjátszásával foglalkozó tanulmányok sorát, melyek hitelesek és nélkülözhetetlenek, lévén hogy elsősorban a közelmúltban megjelent levéltári, színháztörténeti forrásokon alapulnak. Egy esetleges monográfia feladata lehet majd mindezek alapján a korszak színjátszásának egységes, rendszerezett feldolgozása. Jegyzetek 1. Márfi. 1990. 57.; Hernády, 1959. 188. 2. Márfi, 1992. 85.; Márfi, 1992/93. 58. 3. Márfi, 1992. 84-85.; Pály, 1971. 91.; Kugler, 1909. 31. 4. Székely, 1990. 371. 5. Uo. 6. Staud, 1986. 246.; Székely, 1990. 371-372.; P. Kádár, 1940. 178.; Rédey, 1937. 243. 7. Fáncsy, 1973. 131. 8. Uo. Márfi, 1993. 14. 9. Márfi, 1993. 15.; Jellachich, 1912. 49. 10. BML Pvt. ir. 546/1850. 11. Uo.; Márfi, 1993. 12. Madas, 1978. 661.; BML Pvt. ir. 1412/1853. 13. Várady, 1896. 446. 14. Márfi, 1993. 18. 15. Márfi, 1993. 19.; BML Pvt. ir. 4082/1852.