Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Nagy Ildikó: „Háromszínű zászló", avagy „Az orfeum tanyám: Ott békén hagy hazám!"?

„Az orfeum tanyám: Ott békén hagy hazám! Ott éltem vígan élem, Mert átkarol tündérem: Loló, Dodó, Zsuzsú, Clo-clo, Margot, Frou-Frou, S a hazaszeretetnél szerelmök többet ér." Ami a János vitéz számára a legnagyobb érték, azaz a szerelem és a haza, az Danilovics Danilo számára csupán komolytalan dolog, bár szerinte azért a hazaszeretetnél az orfeum-hölgyek szerelme mégis többet ér. A közönségnek azonban mind a két darab egyaránt tetszett, s Danilovics Danilóval azért is könnyen egyetérthettek, hiszen ő nem magyar, hanem pontevedrói követségi titkár. Ez a kettős siker annak bizonyítéka, hogy mennyire sokszínű volt a századforduló Budapestjének közönsége: egyszerre nacionalista és kozmopolita, szemérmes és frivol, ugyanúgy igényelte a pátoszt és az érzelgősséget, mint az erotikát és az iróniát. A magyar operett fejlődésének további útját a két mű közül nem a János vitéz, hanem a Víg özvegy határozta meg. A János vitéz egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyult. Magának Kacsoh Pongrácnak sem sikerült újabb darabjaival akár csak megközelíteni is a János vitéz sikerét. 1906-ban Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazahozatala évében Bakonyi Károllyal írt egy újabb daljátékot Rákóczi címmel. A bevált recept alapján főként a nézők hazafias érzületére és szentimentalizmusára apelláló szövegkönyv és a kuruc kor zenei világát idéző muzsika azonban csak mérsékelt sikert aratott. A hazafias melodrámába átcsúszó darab rövidesen lekerült a Király Színház műsoráról, míg a János vitéz páratlan sikere tovább folytatódott. Rövidesen Bécsben is bemutatták, a közönség ott is szívesen fogadta, de repertoárdarab nem lett belőle. A János vitéz valóban eleget tett a specifikusan nemzeti alapelvnek. Csupa olyan elemből építkezik, olyan kifejezőeszközöket használ, amelyek csak magyar szemnek és fülnek érthetőek, csak magyar nézőben keltenek igazi érzelmeket. Egy minden elemében magyar daljáték külföldön nem lehetett sikeres. Meg kellett találni Molnár Antal szavaival - azt a sajátosan „városközi"

9 hangot, amely a magyar operettet bárhol eladhatóvá tette. Ez sikerült Lehárnak, Kálmán Imrének, Jacobi Viktornak és később Ábrahám Pálnak. Az ő műveik, ha magyar miliőben játszódnak is, azt vagy csak díszletnek használják, vagy csak annyit és úgy mutatnak meg belőle, amely a külföldnek a magyarságról alkotott képébe beleillik. Az ő darabjaik Európában és Amerikában egyaránt érthetőek és élvezhetőek voltak, hiszen szüzséik nemigen különböztek a már megszokott operettmeséktől, muzsikájuk pedig sikeresen ötvözte az operett nemzetközi zenei világát az Osztrák-Magyar Monarchia különböző népeinek zenéjéből vett motívumokkal vagy az. éppen divatos könnyűzenei irányzatokkal. Ezt a bizonyos „városközi" hangot kevés magyar művésznek sikerült megtalálnia, színműíróink közül is csak Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek. A színházak kínálata és sikerlistája bizonyítja, hogy a közönség igényeinek, illetve elvárásainak tökéletesen megfelelt a magyar operett fejlődésének további iránya. Ugyanakkor szüksége volt egy olyan darabra is, amely alkalmas volt hazafias érzületeinek ápolására. Erre a célra tökéletesen megfelelt a János vitéz, amely túlélte a nagy operettsikereket, a Csárdáskirálynőt, A mosoly országát, a Szibillt és társait, és megőrizte népszerűségüket. Trianon után jelentősége még inkább felértékelődött, mert a nemzeti daljáték szerepét töltöt-