Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére
„ÉVA: Ma is hallom saját hangomat: Jaj, Ádám, vétkeztem, Űzz el engem életed világosságából. Elmegyek Napnyugatra, hogy ott szüljem meg az én gyermekeimet, és ott várjam a halált." (Sütő 1978: 182) Ádám Második Bűne az átruházott hatalomhoz való ugyanolyan végletes, ámde ellentétes irányultságú viszonyulás. Tragikus vétke a büntetésül kapott hatalom teljes kisajátítása, olyannyira, hogy önmagát a kollektív tudattal azonosítva, társát kizárja belőle. Viszonyuk átrendeződése ezzel befejezetté válik, s e hierarchikus átalakulás végső konzekvenciája a Második Bűn válsága, amelyben párkapcsolatuk büntető és büntetett páros magánnyá alakul át. A földi, emberi hatalomgyakorlás ellen fellázadó Évát Ádám elűzi magától - az isteni büntetés alanyából az átkot beteljesítő, a kiűzetést végrehajtó büntetővé átminősülve. Bár látszólag egyedül Éva a kiűzetett, elválásuk pillanatától kezdve mindkettőjük története a földi világszinten folytatódik, amelyet tulajdonképpen ők hoznak létre a kapcsolatukat eredendően jellemző mellérendelés föladásával. Helyszín mivoltában ugyanis a földi világszint ugyanolyan metaforikus jelzése Ádám és Éva hierarchizált viszonyának, mint az édeni világszint a kegyelmi állapot mellérendelő kapcsolatrendszerének. A dráma tulajdonképpeni cselekménye: a földi világszint történései í. A páros magány, melynek jegyében Ádám és Éva újrakezdi életét a kiűzetés után, szintén jelzésértékű: a földi világszint az individualitás születésének, a mindenható kollektivitásból kiszakadó egyéni öntudat magára ébredésének helyszíne. Létrejöttének közvetlen előzménye - egyben indítéka is - a kollektív tudat és az egyedi én-tudatok közvetlen egybelevőségének felbomlása és hierarchikus átrendeződése a hatalomhoz való viszonyulás függvényében: egyrészt a mi-tudatot kisajátító feltétlen azonosulás, másrészt minden hatalom terjes elutasítása végleteként. Gyermekeik sors-alakulásában, Káin és Ábel értékrendjében újból megjelenik ez a két véglet, egyrészt a szavak szintjén, az isteni hatalomhoz való viszonyukban. Ennél azonban sokkal fontosabb közvetett megnyilvánulásuk, az, ahogyan Káin és Ábel az isteni hatalom ajándékához, az Úr által közéjük küldött Arabellához viszonyul. E viszonyban ugyanis a második nemzedék újraéli a tiltott gyümölcs elfogadásának, illetve visszautasításának válsághelyzeteit, olymódon, hogy az Ábel-Arabella, illetve a Káin-Arabella párkapcsolat - értelmezésem szerint - nem más, mint az eredendő bűn történetének bővített - a következményeket is életre keltő - újraértelmezése, figurális interpretációja. 28 A dráma női főszereplőjének megjelenése, majd az ezt hamarosan követő választásjelenet a figurális interpretáció iskolapéldája. Arabella ugyanis egy olyan döntéshelyzet révén lép be a második nemzedék életébe, amely az eredendő bún alternatíváit reprodukálja, de ezeket fölerősítve jeleníti meg, mintegy önálló életre kelti: ÁBEL: Az Úr szavát mondd! ÁDÁM: Az Úr szavát. Megvan. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül, és azé legyen, akit ő választ magának. [...] (kosár narancsot helyez Arabella elé.) Azé legyen, kinek a legszebb narancsot nyújtja. ARABELLA: Igen, uram.
