Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Kerényi Ferenc: Az erdélyi és a magyarországi hivatásos színjátszás kezdeteinek tipológiai egybevetése

lozsvári társulatának 1806. évi Magyarországra küldése, amellyel folyamatossá tette (a régi, romantikus színháztörténeti munkák szóhasználatával élve: megmentette) a magyarországi vándorszínészetet. Úgy látjuk, itt nincs ellentmondás eddigi állításainkkal. 1797-ben, amikor a zsibói mecénás az adósságok kifizetésével magához váltotta és ekkortól 1809-ig, haláláig tulajdonos-igazgatóként vezette a kolozsvári együttest, azt gyakorlatilag feudális magánszínházzá tette. Úgy igazgatta (a színész-művészeti vezető útján), mint ahogyan egy távol eső birtoktestet. A turnékra induló társulat rendszeresen felkereste Zsibót, ott nemcsak játszott, de Wesselényi átvizsgálta számadásaikat; ha kellett, új működési szabályzatot állított fel (mint 1803-ban); s itt említhetők azok a nagyúri gesztusok is, amelyekkel a színészeket kezelte, és amelyeket Déryné naplója és más források is említenek. A 18. és 19. század fordulóján, a politikai és a kulturális-nyelvi mozgalmak apálya idején tehát csak a társadalmi nyilvánosság területén is csupán időleges visszalépéssel lehetett a színészet funkcióit átmenteni - s ez egyúttal Wesselényi Miklós nagy, elévülhetetlen művelődéstörténeti érdeme. Hogy mindez a klasszicizmus megelőző tendenciájával járt együtt a műsorrend és a játékstílus terén, az Wesselényi drámaírói és -fordítói törekvéseivel függött össze. Az Attila, a hunnusok királya és a Hyparchus és Hyppias c. eredeti, történetírói források nyomán készített klasszicista Wesselényi-tragédiákat először a feudális magánszínház környezetében, Zsibón adták elő,

13 ám fordításait Cronegk Codrusából és Collin Regulásából műsorára vette az erdélyi színészet. A közönség érdeklődése, a vándorszínészet gyakorlata azonban kétségkívül ellene hatott a klasszicista megőrző tendenciának. A RegulusX Marosvásárhelyen bemutató, rutinos Láng Ádám János a bemutatót Péter-Pál napjára tűzte ki, szokatlanul sok (hat) próbát tartott belőle, a játékrend kialakításáról pedig ezt referálta Wesselényinek: „A Regulust két énekesjátékok közé azért tettem, hogy faluról is az énekesjátékokért az emberek bégyülekezvén, innep is lévén a legnagyobb gyülekezet légyen jelen, midőn eléadódik."

14 A közönség véleményéhez a színészek is csatlakoztak: „Ah, ma abban a hideg Regulusban kell játszódnom, panaszolá egyszer, egy magyar színjátszónénk."

15 A magyar színészet nem egyenes vonalúan fejlődött, hogy teljesíthesse a nemzetté válás kettős részfeladatát, a nyelvművelést és az erkölcsnemesítést. A Farkas utcai színház 18 évig tartó, arisztokraták pártolta és vezérelte építése, majd az ugyancsak általuk megkísérelt működtetés megannyi nehézsége mutatta, hogy az előrelépés nyomvonala nem ez lesz. Mégis: törekvéseik megérdemlik az utókor elemző figyelmét és most, az évforduló kapcsán, elismerő főhajtását. Jegyzetek 1. Enyedi Sándor: Az erdélyi felvilágosodás történetéhez. Magyar Tudomány, 1985. 786. 2. A holmi, s. a r. Bíró Ferenc, kritikai kiadás. Bp., 1983. 339. 3. Régi Magyar Költők Tára 13. s. a r. Varga Imre. Bp., 1988. 573-584. 4. Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. 508.; Enyedi Sándor: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei 1792-1821. Bukarest, 1972.; Wellmann Nóra: Színházi hírek 1780-1803. Bp., 1982. (Színháztörténeti Könyvtár 13.) 5. Legutóbb: A vándorszínészeitől a Nemzeti Színházig. (Szerk Kerényi Ferenc) Bp., 1987. 12-16. 6. Benke József színházelméleti írásai. (Szerk Kerényi Ferenc) Bp., 1976. (Színháztörténeti Könyvtár 5.), hasonmáskiadás: 13.