Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - GAJDÓ TAMÁS: Feld Irén társulata a Budai Színkörben (Ószi ciklus, 1917)

lépése. 3. Progresszív színházi kísérlet. 4. A háború okozta munkanélküliség enyhítése. 5. A közönség megnevettetése és megríkatása. Egy fontos feltételnek azonban nem tudott birtokába jutni Feld Irén. Igaz, más sem: 1945-ig nem tartottak jól felszerelt, központi helyen fekvő színházépületben „szabad színházat". Ami az előadások színvonalát illeti, a hézagos forrásokból alig deríthető ki valami. Az újságírók néhány sort írtak a bemutatókról, felsorolva a színészek nevét, megtoldva néhány közhellyel. Hogy mit jelentett a korabeli sajtó zsargonban az, hogy „az előadásokra rengeteg előjegyzés történt", valamint: az „előadás iránti érdeklődés meglepően nagy" — nehéz eldönteni. Csak sejteni lehet, hogy mindez nem több közönségcsalogatásnál. S rögtön felvetődik a kérdés, amelyet már régen fel kellett volna tennünk: vajon a magyar avantgárd előadások története nem a kudarcok szakadatlan históriája-e? Hihetjük-e, hogy az egyetlen előadáson a színészek tudásuk legjavát adták? Néhány év távlatából, esetleg frissen kellett a szerepet megtanulniuk, s csak néhány próba állt a színházban rendelkezésre. Sokszor a szövegtudással bajlódtak — nem beszélve arról, hogy ezeket a műveket súgó után nem lehetett játszani. Elősegítették-e Feld Irén előadásai a modern dráma ügyét? A művésznő Strindberg műveit szerette volna meghonosítani Magyarországon. Ezt a törekvését elismerés illeti. S lenyűgöző az a sorozat, amellyel kitartóan dacolt a közönnyel. Eközben azonban kénytelen volt kompromisszumot kötni, s talán halmozni is. Ezek a kompromisszumok is ronthatták a közvéleményben kialakult képet a modern színjátszásról. Sokszor ugyanazon a rendezvénysorozaton keveredtek értékes és értéktelen művek. De ez csak az egyik magyarázat. A színjátszó személyek sem voltak a legilletékesebbek... A vezető művészek nem szívesen vállalták, hogy nagy energiával, sok időt ráfordítva egy-két előadásra felkészüljenek. A szerződés nélküliek, félig amatőrök pedig a naturalista színjátszás rutint adó gyakorlatát sem ismerték. A színészi eszköztárnak egy kis részével rendelkező színész képtelen volt a stilizált, az impresszionizmushoz közel álló színpadi játékra. Ráadásul utánozni sem tudott senkit, mert a példaképek éppen, hogy kinőtték a romantikus színjátszás iskolapadjait. Külföldre pedig nem utazhattak szerény jövedelmükből. így alakult ki az a helyzet, hogy sok előadás láttán a „szakma" és a közönség is úgy vélekedett: inkább nem kell a modern színpad! A „kísérleti" előadásokon szereplő színészek pedig önmagukba fordultak, dacos ellenállással utálták sikeres kollégáikat, és képtelenek voltak a fejlődésre. S van még egy fontos, eddig többször vizsgált, de a modern színjátszás vonatkozásában nem elemzett szempont. A közönség a színházban kielégületlen vágyait szerette beteljesülve látni. Ünnepnek érezte azt az alkalmat, hogy akár 1 korona 16 filléres földszinti állóhelyét elfoglalhatta. Ki törődött ekkor az emberiség vagy a saját, mindennapi gondjaival, lelkiismeretével, érzelmeivel! „Szépet" akart és nevetnivalót. Azonnal és könnyedén. Elutasította azt a verejtékes önsanyargatást, amellyel például Strindberg műveit befogadhatta volna. Persze ez nemcsak a színházművészetre jellemző. Csak a festőt, költőt, muzsikust a pénztelenség nem úgy gátolta a fejlődésben, mint a színészt, rendezőt, drámaírót. Feld Irén állandó küzdelmet folytatott a hazug színművek kizárólagos bemutatása ellen — de színész volt minden porcikájában. Nem csupán az anyagiak miatt vállalt olyan