Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - NAGY PÉTER: Elnöki megnyitó

éppúgy korán érkezett, mint a hazai színházi viszonyok közé is. Ez volt az igazi tragédiája, nem pedig a királyhűsége, lojalitása, amiben Lukács György látta. De ez, hogy úgy mondjam, objektív tragédia volt, az össze nem illő méretű kor s tehetség tragédiája; de hogy szubjektíve tragikus volt-e Katona József sorsa, az azt hiszem még további vizsgálódást igényel. Szerelmi csalódással, művészi siker nélkül, csalódottan és keserűen hazatért szülővárosába meghalni — ez a posztromantikus irodalomtörténeti közhely a tragikus költőről. De vajon igaz-e ez? A számomra ez több, mint kérdéses. Mert nézhetünk a távcső másik lencséjébe is: a nemtelen szegény szűrszabó fiának sikerül elvégezni a jogot, s ezáltal bekerülni a honorácior úriemberek társaságába; diákkorában bolondozott ugyan a komédiások között, s tán a szíve is megpörkölődött kissé, de amint szülővárosa tanácsa hívja, boldogan siet haza, s ott a város egyik legmagasabb méltóságába emelik. Lehetett-e ez csalódás? S a ritka írásos nyom, ami ebből az időből tőle s róla ránk maradt, beszél-e valami szembetűnő meghasonlásról? Alig hiszem. S nem érzem sem Katonára, sem a korra sérelmesnek, ha úgy képzeljük el Katonát, mint aki szívesen s hátsó gondolatok nélkül foglalta el a városi ügyészi széket s töltötte azt be buzgón, beleilleszkedve a város polgári közegébe, egészen korán jött haláláig. Vajon aktuális-e a színpadon Katona napjainkban? A kérdés joggal feltehető, s nehezen válaszolható meg, mert nem nagyon tud megszületni az a drámai-színpadi forma, amely közvetlenül átélhetővé teszi a mai nézőnek Katona problematikáját. Nem kevés volt e tekintetben a csalódást okozó kudarc, s ebben aligha marasztalható el egyedül a közönség. Ugyanakkor az irodalomtörténet az utolsó száz-százötven esztendőben lépésről lépésre tárta föl, hasonította magához Katona alakját, tevékenységét, műveit. Ennek a szívós, körültekintő és áldozatos irodalomtörténeti munkának főbb állomásait Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Horváth János, Waldapfel József, Sőtér István, Pándi Pál neve jelzik. Mindaz, amit ők feltártak és tisztáztak, megjelenik Orosz László kitűnő kritikai kiadásában, mely — reméljük — további kutatás és további elmélkedés kiindulópontja lesz. Mert minden kor megteremti a „saját" Katonáját. Most, hogy mindnyájan a bőrünkön érezzük: megint egyet lapozott a történelem — meg kell keresnünk Katona József alakjában és alkotásában azokat a vonásokat, tulajdonságokat, amelyek ennek az új, most kezdődő kornak felelnek meg. S ha ezt megtaláljuk, akkor Katona újra él, a következő nemzedékek számára is.