Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - NAGY IMRE: Arachné szőttese (A rózsa c. vígjátékról)

Mert e felvérteze

tien tapasztalatnélküliség, e naiv vidéki morál, ha Katona tiszteli is benne péládul azt a civil bátorságot, mellyel Elek a „kardos uracska" hetyke párbajozási szándékát fogadja, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy valójában nem ő a sértett, hanem a férj, nem rendelkezik a pókok „hecatéi" mérgének ellenszerével. De az az elszánt indulat sem, mely az udvarmester, Demerocsinyi Tamás beszédének főnévi igeneveiben sistereg, aki már a kezdet kezdetén „széjjelvettetni" akarná a pókhálót. A gonosz bűbájt oszlató varázsszót csak Finolányi ismeri: „itt fel kell az észt tekerni" — mondja. Ezért ütögette a homlokát, eszünkbe juttatva, hogy Arachné haragos ellenfele is Zeusz fejéből pattant elő egykor. Mielőtt azonban ez az eleven szikra lángot vetne, tisztáznunk kell, hogy e városi helyszínen s egy polgári hétköznapon felléptetett színészcsapat ábrázolása miféle új keréknyomot vág a korabeli magyar vígjáték kitaposott ösvényén. Az úton sokan megfordultak már Bessenyeit követve, mióta Párménió betoppant Eresztra udvarházába. Mivel e színművek derűsebb vüágát a „míveltség", a „csínosodás", Csokonai szavával a „cultura" lámpása világította be, érthető, hogy a szereplők is többnnyire különféle műveltségtípusokat szembesítettek, s ha, mint annyiszor Bartsai Lászlótól a két Kisf aludyig, a kérők megjelenése teremtette meg a vígjátéki helyzetet, kiváló lehetőség kínálkozott, mintegy megkettőzve a játékot, a hívatlan vendégeket megtévesztő és leleplező színpadi alakoskodásra s egy fölényes, talpraesett, az eszét „feltekerő" játékmester felléptetésére. E téma újabb lendületet kapott az 1810-es években, mikor a magyar drámát a felvilágosodás két főhősének, a hazafinak és a polgárosuló egyéniségnek a viaskodása hatotta át, mivel a műveltség egyre inkább nemzeti viseletet öltött, miközben a személyiséget kitöltő „fesz" és „pöf " nélküli „csín", tehát a lélek és a miliő pallérozottsága, egyre inkább a nemzeti lét minősítőjéül is szolgált. Mert a „szép és szelíd érzések", ahogy Kisfaludy Károly fogalmazott, nemcsak az egyént formálták át, de a közösséget is, melyhez az, kivált műveltsége által, tartozik. Nem természetes-e, hogy a műfajnak ez a kulturális érdeklődése előbb-utóbb a színészeket is deszkára szólította, mégpedig önnön szerepükben, hiszen a színjátszás Solt Andor által kiemelt hármas (nyelvművelő, erkölcsnemesítő és patrióta) küldetése különösen megnövelte, legalábbis elvi síkon, „Cratinus oskolájának" becsét. Ahogy Finolányi is elismeri, Elek aggódó atyjára utalva: „Maga az öreg úr is egész a bolondulásig szereti őket és az egész haza." Az ifiúr is. De más a tanítást, s megint más a tanítókat kedvelni. A „törvény nyé rögzött rossz szokás", mint Katona írja a játékszíni költőmesterség akadályairól értekezve, „nemcsak igazságtalan, de káros szennyel is illeti" a színészeket, s így „ő maga az, aki okot ád arra, hogy e szennyet megérdemeljék, mivel a cáfolhatatlan hamis ráfogás sokszor valóságos gonoszságokra kénszerít".

10 Éppen e körültekintően, de kendőzetlenül megfogalmazott kritika segíti hozzá a szerzőt ahhoz, hogy a mások által is feldolgozott témának, a honi polgárosodás csapdáit megjelenítve, új megvilágítást adjon. Az ifjabb Kisfaludy Pártütök c. művében a szerelmes fiatalok, akik azt az új kultúrát képviselik, mely Hajnalfi művelt otthonát olyannyira megkülönbözteti parlagi környezetétől, még csak műkedvelők. De bátyjának^ magyar színjátszó Társaság c. tervezett művében már igazi színészek léptek volna fel, mint ahogy A rózsa helyszínéül szolgáló városi fogadóban is hivatásos teátristák vendégeskednek — ugyancsak „hivatásos" módon. És egyre szövik a hálót az elvakult ifjú körül. Képmutató színlelésük Katicában testesül meg, akinek fő vágya: „mindenkivel alliance" lenni, s aki valójában azért adja tovább a rózsát, mert egyre megy neki, hogy kitől kapta s kinek nyújtja. Az igen tudatosan fogalma-