Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - FRIED ISTVÁN: Színjáték, dramaturgia, kortárs dráma — és a Bánk bán

hagy a színpadon az utolsó jelenetre, mégis akcióval-mozgással csendíti ki művét: a háttérben a kardjukat a király elé lerakó udvariak, a király „fel akar sietni a' Holthoz".

20 Igen hatásos lett volna ez a zárás a kor színpadán, a fenn és a lenn ellentéte, lenn az összetört Bánk és Tiborcz, valamint Mikhál, közelebb a koporsóhoz az udvariak, meg a gyermekek, fenn a király és Izidora. Ez a tagolás látványos totálképre adott volna lehetőséget. Ezt azonban Katona elvetette, és az instrukciót ekképp folytatta: „de eleibe akadván a' Léptsőkön álló gyermekei, azokhoz által ölelve letérdepel". így egyfelől a tablókhoz szükséges proporcionáltság kárt szenved, nincs meg a fenn-közép-lenn megfelelő aránya; a királynő teteméről a színpadi hangsúly a király félbe maradt akciója miatt a középre vetődik; másfelől határozottan gyengül a vitézi játéki megoldás sugallata. Az igazságos király, a nemzet atyja szól: „Magyarok! igen jól esmérem — szeretnek, enyimek! — Hogy illy nemes Szívekkel egybe' férkezni nem tudtál Gertrudisomü!" Amit mond, a kiegyenlítődés szava, a helyreállítandó (vagy helyreállt) erkölcsi világ igéje. Csakhogy a királyi mondás töredékes marad, mint a mondást követő akció. Színpadi beszédben a gyászoló férj hangját halljuk befejezésképpen, sóhajt, s a birtokos ragos főnév zárja a drámát, „Gertrudisom": benne az emlék, a fájdalom. A három sort követőleg mégsem jut el a koporsóhoz a király, mert a lépcsőn már (csak) atya, s átölelve gyermekeit, hozzájuk térdepelve családi képpé válik a jelenet, pedig az előbb még királyként igazságot osztott Endre. Ez viszont az érzékenyjáték felé tolja a véghatást, a gyermekeire találó apa érzelmeket fakaszt. Nem a vitézi játék igényelte és az új rendet allegorizáló tablómegoldást választotta Katona, hanem a szó és a gesztus egyként felemássá sikerül, egyikből sem egészen az lesz, aminek indult: a néhány sorral följebb jelzett tétovaság itt is érzékelhető. Ami még előbb úgy fogalmazódott meg („Ember' lennem nem szabad"), annak cáfolatát kapjuk, a királyt illető instrukciók szinte ellen-cselekvések: „magába — indulatoskodik"; „semmire sem figyelmez"; illetőleg az idézett záró mondat. Inkább passzivitásról, mint tettről, inkább az érzelmek eluralkodásáról, mint igazságtevésről árulkodnak az instrukciók is. (Sajnos, az első kidolgozás megfelelő passzusai, közöttük az instrukciók hiányzanak, így nem vethető egybe a lovagdrámai és az érzékenyjátéki megoldások közötti ingadozások változása.) Az instrukciók irányába mutat azonban egy lényegesnek tetsző szövegmódosítás: az első kidolgozásban a király Gertrudis „nagy lelké"-ről szólt, a másodikban a „Gertrudisom" személyesebb, vallomásosabb, egyúttal érzelmesebb. Az első kidolgozásban a nagy lélek a királynét, a másodikban a „Gertrudisom" a feleséget szólítja: az első kidolgozás a IV. felvonás elejének uralkodásra termett asszonyát idézi, a második azt, aki Endre emlékezetében él. A hatalmi körből a személyesbe lépünk így át, miként a király átadja a helyét az apának. Aligha hiszem, hogy egyértelműen foglalhatnánk állást az érintett problémákat tekintve; Katonának nem sikerült minden zavarónak minősíthető, a kor átlagszínházához tapadó megoldást kiküszöbölni, nem mindennapi tehetsége, nyelvi ereje nem bizonyult elegendőnek, hogy átsegítse a följebb jelzett dilemmán. A Bánk bán második kidolgozása lényeges előrelépés az elsőhöz képest (már az sem mindennapi tehetségre vall), de a dramaturgiai tanulmányban zseniális éleslátással bemutatott akadályokon mégsem tudott keresztülhatolni. Inkább egy korszak lezárása a Bánk bán, mint egy új kezdete. Az instruk-