Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)

metlen dolog lenne az én művészi vergődésemet, kielégítetlen alkotóvágyamat elébük tárni. Hazugság, majd gúny és nevetség tárgya lenne minden ott eldadogott szavam. Maga Béla — hála Isten — nem színész jellemű ember. Maga több a színésznél, és nem véletlen, hogy rendez és igazgat. Mindkettőhöz lényeges szakmai és főleg etikai többlet kell, ha jól akarja betölteni hivatását. Ehhez az etikusan és szakmaian is felettünk álló Igazgatóhoz fordulok most saját, szükségszerűen egocentrikus színészi problémáimmal, kérem, hallgasson meg jóindulattal. Azért választom a levelet és nem a személyes beszélgetést, mert félek, egy félreértett hangsúly esetleg olyanokat mondat mindkettőnkkel, amit talán nem is akarunk, mint legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor Mamlockné szerepével kapcsolatban. Erről utólag csak annyit szeretnék mondani: egész évben vártam a „nagy" feladatot, amiről folyton beszélgettünk, s hogy ez a szerepke lett végül is belőle, nagyon elkeserített. Annyi jelentéktelen, sőt megalázó munkát kellett vállalnom nyolc esztendeig, s mióta újból a helyemen vagyok, oly kevés nagy feladatot oldhattam meg, hogy megértheti ezt az ösztönös tiltakozást egy üresjáratú szerep ellen. Én megértem, hogy Maga fegyelmet akar teremteni, s csak azért mondta nekem, amit mondott. Nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy komolyan el akarna engedni a színháztól. Hiszem és hinni akarom, hogy Maga értékel és becsül annyira, mint színházunk bármelyik vezető tagját. De hogy ez a hitem végre bizonyságot is nyerjen, ezért kérdem most meg Magától: a jövő szezonra tervezett darabok közül melyekkel gondolt rám? Mert feltétlen bele kellett terveznie engem is — mint a többieket — képességeimnek megfelelően a műsorba. Engedje meg, hogy mielőtt erre a választ megadná, elmondhassam saját kívánságomat. Az általam ismert darabok közül három nekem való szerep van a műsorban: Karenina, Hamlet anyja és a Williams darab Blanche-a. E három közül Gertrudot már említette. Örülök neki és nagy gonddal és hozzáállással igyekszem majd a legjobban megoldani. De e mellé legalább még egy lángragyújtó feladat is kell, kedves Béla. Olyan, ami tartalmat és értelmet ad az életemnek, attól a perctől kezdve, hogy tudom — az enyém. És ezt hiszem, hogy Maga is nekem szánta, valószínűleg többszöri kérésemre kedvemért tűzte műsorra a darabot. Tulajdonképpen segítségét kérem, hogy meggyőzzük Vámost — aki, úgy tudom, rendezni fogja a darabot —, hogy Blanche —én vagyok. Blanche „fehér" lény, de úgy, hogy az összes színei a fehérnek benne vannak. Nem „naiva"-szerep a szó köznapi értelmében, sőt meggyőződésem, hogy fiziológiailag fiatalon és külsőségeiben naivásan nem is lehet jól eljátszani. Blanche vonzó, izgalmas, sokrétű nő, egy eltévedt gyermek belső tisztaságával. Bonyolult, nagyon nagy skálát igénylő szerep, valóban az emberi érzések összes színeiben kell villódznia, úgy, hogy e szivárványszínek állandó fehér hatást adjanak. Tragikuma akkor lesz igaz, ha ezt a sokszínből összeállt fehér sugarat nyeli el a mély fekete sötétség: az előítélet, féltékenység, az emberi részvétlenség, végső fokon egy hazug társadalom. Ritkán volt első olvasásra ilyen találkozásom, ilyen felgyulladásom szereppel, de mikor volt, teljes értékű alakítás lett belőle. Kérem, higgyen nekem és ne féljen a koromtól. Nincs korom, nem lesz. Tudom, mire képes — és be is igazoltam Sabinában — milyen fizikai csodákra a tehetség. A szerep, ha birtokba vehet, átalakít úgy, hogy én magam eltűnök és csak ő marad. Segítsen, Béla, megszülnöm Blanche-t, aki mióta ismerem, itt él bennem, nyugtalanít, üldöz, s már Mamlockné szőke hajában is az ő szőkesége bujkál. Annyi szerepem maradt eljátszatlanul, annyit játszottak el helyettem közepesen, érzem, tudom, ha ez is másé lesz, alkotó erőm elsorvad. Ez pedig nem lehet érdeke a színháznak.