Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)

Mielőtt végképp becsuknám magam mögött a Színház — eddigi életem értelmének — kapuját és végső tanácsodat megfogadva rokkantsági-nyugdíjba mennék, mégegyszer megpróbálok beszélni Veled és Rajtad keresztül felettes hatóságainkkal. Feri! Én élni akarok! És amíg élek használni akarok! Harminc esztendeje lesz lassan, hogy aktív színész vagyok, de „pályám" ötven esztendeje kezdődött: abban a pillanatban, amikor megszülettem. Ez a pálya nem volt rózsás és könnyű, de hozott sok örömet, sikert, nevet, megbecsülést és szeretetet: a. Közönség részéről. S most, ha írok, elsősorban a Közönség miatt írok, akik ma is — én tudom, talán Te is — mennyire visszakívánnak a színpadra. Ami öröm és tisztesség ezen a pályán eddig ért, Tőlük kaptam. Sem a rég-múltban, „sztár" koromban, sem az utolsó tizenöt évben én más kitüntetést, elismerést, jutalmat, mint az ö szeretetüket nem kaptam. Tőlük kaptam rangomat az országban, s mikor „félreértések" miatt hivatalosan az első sorból az utolsóba tettek, én nyolc esztendeig az ő szeretetük és elismerésük révén a legutolsó sorban is — az éjszakai lokálok és vidéki esztrád műsorok fórumain — az első sorban menetelők kitüntetéseit élveztem: szerettek s szeretetük még anyagi életemet is biztosította. Ma — betegen — nem fordulhatok hozzájuk, nem kérhetem őket, hogy könnyítsenek anyagi gondjaimon. Sem, hogy intézzék el, játszhassam még, amíg és ahogy tudok nekik, sem arra, hogy rokkantnak kijáró kíméletes munkakörülményeket adjanak. De arra sem, hogy ha a munka mégsem menne, hátralévő maradék-élelemre olyan kenyeret biztosítsanak, ami a végig első sorban menetelőknek kijár, ha kidőlnek a sorból. Pedig bizonyos vagyok benne: ha a Közönségnek írnék kérvényt, vagy levelet, minden kérésemet tökéletesen és várakozásomon felül teljesítenék. Hiszen sikerben és szeretetben is mindég többet adtak, mint amit megérdemeltnek éreztem. Mivel Hozzájuk nem fordulhatok, Hozzád fordulok és Rajtad keresztül Feletteseinkhez: segítsetek! Te ismersz, tudod művészi és emberi értékeimet s tudod méltatlan és sanyarú éveim igazságtalanságát is. Ismered a Nálad lévő orvosi bizonyítványból mai, tragikussá vált fizikai állapotomat és tudnod kell szegénységemet. Én ma, április 4-én, amikor a kitüntető címeket kiosztják — amire te évek óta, tudom, felterjesztesz — hiába (hiába: mert szakmánk legfőbb embere, akinek véleményétől emberek sorsa függ, Major Tamás — sajnos — sose látott színpadon és véleményét emberségemről „hallomásból" alkotta meg. Pedig hiszem, ha ismerne, ő szeretne talán a legjobban ezen a pályán), mondom, én ezen a napon fordulok Hozzád és Államunkhoz — segítségért. Legelső kérésem, hogy 1961. január 24-ig, tehát addig, amíg táppénzre jogosult vagyok, fizessétek ki táppénz helyett a rendes havi gázsimat. Ezt Tímár Jóska is megkapta, amikor beteg volt. Ugye nem kell bizonygatnom, hogy művészi és emberi értékeink is hasonlóak, akárcsak „múltunk" és a betegséggel járó kiadásaink. Ennek az elintézését kérem legelső sorban és minél előbb, mert egyik napról a másikra összeomlott életházam egyik fontos oszlopa: sajnos, a pénz. Második kérésem ismét az: meg akarok próbálni így, bizonytalan egészséggel is újra játszani. Ha az előző kérésemet teljesítitek, már nem érhet az a vád, hogy „anyagiak miatt akarom felvenni a munkát". Nem, én a közönség miatt akarok dolgozni, amíg és ahogy még tudok: egyelőre talán heti két előadást, ha megy, esetleg majd persze többet is. Ami a rázásmentes közlekedésem megoldását illeti, belátom, nem kívánhatom, hogy kocsitulajdonos kollégáim hurcoljanak be és ki Budakesziről, sem a színházat nem terhelhetem taxi költségekkel. így — mint a múltban is — nekem kell megkeresnem a rávalót. Mert, Ferikém, én kizárólag arra kerestem a „haknikkal", hogy a színházi munkámat mi-