Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZELMÉLÉT - Bécsy Tamás: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége

A meiningeni Udvari Színház előadásairól járja az a hír, miszerint a ruhákat a darab benső korában szokásban volt módon varrták, az anyagokat — bőrt, szövetet stb. — a korabeli cserzesi, szövési technika szerint állították elő. A királyi udvarokban valódi aranyserlegből itták a bort. Szempontunkból teljesen mindegy, hogy valójában így jártak-e el, vagy nem. Ontológiaüag azért mindegy, mert a színjáték benső korának technikája szerint kikészített bőrből, akként szőtt anyagból és az aranyból való serlegből csak a ruha, a csizma és a serleg válik a jelölt alakok közötti helyzet részévé; az elkészítés módja és a kellék anyaga nem. Ha a jelölt alakok aranyból valónak minősítik a serleget, az akkor is aranyserlegként létezik, ha pap ír máséból van; a drágakő ékszer akkor is drágakő, ha üvegből van. Az, hogy a serleg aranyból van, csak a felidézett; a jelölt alakok tudata révén és az egymás közti helyzetben válik létezővé, ám a serleg serleg mivolta tényszerűen is ott van. Vagyis azt, hogy egy-egy kellék vagy ruhadarab vagy bútor tárgyszerűen micsoda — kalap, levél, asztal, serleg — arra tárgyi alakzata következtében a néző ráismer. A tárgyi mivolt a maga jelentését viszont a jelölt alakok közötti helyzetben kapja meg; hogy ti. a serleg egy királyi udvarban, egy főúr asztalán van; ületve, hogy kié pl. a kalap és hogy mi a jelentése. A bútorokkal, kellékekkel, ruhadarabokkal is ugyanaz a helyzet, mint a színész testével. A néző felismeri, hogy a test férfié vagy nőé, érzékeli korát is stb. A test tehát valóságosan ott van; de az, hogy ez a test most OtheUóé vagy Bánk báné jelölt módon, az viszont már a jelölt alakok közötti helyzet függvénye. Othello nem önmagában Othello — még akkor sem, ha csak monológját adják elő —, a többi jelölt alaknak kell elismerni Othellónak. Az előzőekben utaltunk rá, hogy a szemiotika segítségével világossá tehető a színjáték-Mű ontológiai alapja. A szemiotikának azonban kétségkívül korlátja, hogy csak jelelméletüeg értelmez; illetve a meglévő ontológiai aspektusa ellenére nem érkezik meg az ontológiai tényálláshoz. Minden valószínűség szerint azért nem, amit B. O. States ír: „Ha valami egyáltalán zavaró a szemiotikában, az nem szűklátókörűsége, hanem az a majdnem imperíalisztikus bizalom saját produktumait illetően; vagyis az a benne foglalt hit, miszerint a dolognak az érdekessége megszűnik, ha kifejtették, miként működik, mint jel".

21 Ezért pl. a kelléknek csak jel-mivoltát és ekként való funkcionálását és a jelek különböző voltát írják le; még akkor is, ha arra utalnak, hogy ugyanaz a tárgy más és más helyzetben mást és mást jelöl és jelent. A felidézett alakok és a felidézett tárgyak — kellékek, bútorok stb. — létezésének kialakulására vonatkozóan még egy lényeges törvényszerűség van, s Veltrusky említ egy példát: a színpadon katonák őrt állnak egy ház előtt, ők azt jelölik, hogy az épület kaszárnya, önmagukkal kapcsolatban viszont csak egyetlen dolgot jelölnek a katonákat egyébként jelölő jelek sokasága közül; azt ti. hogy őrök. Csak az alak, a pozitúra és a ruha él mint jel. Ezáltal ők — mondja J. Veltrusky — a díszlet részévé válnak, és „következésképp ezeket az embereket ebben a szerepben élettelen bábukkal lehet helyettesíteni".

22 A kaszárnya előtt őrt álló katonák létintenzitása valóban csökkentebb — pl. általában is, az ún. statisztáké —, mint a főalakoké. Ez jelelméletüeg azt jelenti, hogy a sok lehetséges jel közül az adott esetben csak egy működik; az őrtálló katona esetében a katona sok lehetséges jelöltje közül csak az az egy, hogy őrt áll. Ontológiaüag viszont az a tényállás, hogy a színjáték-Mű főalakjai között kialakult helyzetnek csak egyetlen vonatkozásában váltak részévé: az őrt állók azzal, hogy őrt állnak, a szolgáé, hogy bejelenti, valaki megérkezett stb. Ám nem kétséges, hogy ez utóbbi miatt létezik a sok lehetséges jel közül csak az az egy; és nem azért válnak csak egy vonatkozásban a főalakok közötti helyzet részévé, mert