Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Sirató Ildikó (Budapest): A nemzeti színházi és népszínházi modell kialakulása Közép-Kelet-Európában a 19. században

korábbi fejlődési szakaszára jellemző egységesítő funkciót őrizték meg, nemzeti stílussá klasszicizálva a romantikus színjátszás friss tartalmi és formai eredményeit. E megőrzés kétarcú jelenség volt. Egyfelől a nemzeti vonások túlhangsúlyozása, másfelől a platótól való újabb leszakadás, a már majdnem behozott fáziskésés újratermelődése által kiváltott nemzeti kisebbségi érzés jellemezte. A 19. század harmadik harmadában, illetve a századvégen a felgyorsuló társadalmi és művészeti differenciálódás megteremtette az új igényeket és az ezek kielégítésére szolgáló intézményeket. A népszínházi tendenciák fölerősödtek, az akadémikus nemzeti színház fokozatosan elvesztette népszínmű-operetti (Budai Népszínház 1861, Népszínház 1875), operai (Magyar Királyi Operaház 1884) repertoárját, ezzel együtt kispolgári és nagypolgári közönségét — sa középosztály színházává vált. Differenciálódott a játékstílus, átalakultak a színjátéktípusok és a közönség is megújult. Új színháztípus jött létre: a polgári népszínház. Ez az intézmény azonban már nem a reformkor liberálisainak népfelfogását fejezte ki, hiszen a 19. század végére a „nép" fogalma teljesen átformálódott. A népszínházi mozgalom hosszabb-rövidebb harc árán létrehozta a maga alternatíváját a nemzeti színházak mellett, megteremtve ezzel a polgári színházstruktúra egyensúlyát. Az egész Európára jellemző, egyre gyorsuló kulturális fejlődési-alakulási folyamat azután a 20. század elején újabb polarizációt hozott felszínre. A két pólust immár a művészszínház és a populáris szórakoztató színház képviselte. 1841-ben a magyar forradalom leendő vezérének, Kossuth Lajosnak Pesti Hírlapjában már az első számban (jan. 2.) figyelmet keltett egy cikk, amely a fejletlenség jelének tartotta azt az átfogó, a nemzeti nyilvánosság egészére kiható szerepet, melyet a frissen alapított Nemzeti Színház Magyarországon betöltött. „... mig más hazákban, mellyeknek boldogabb helyzete, kifejlett nemzetisége megfoghatlanná, kaczagásra ingerlővé tenné azon eszmét, hogy a nemzeti nyelvről s ennek ápolása, előmozdítása eszközeiről a törvényhozás legyen kénytelen rendelkezni (...) — addig nálunk nemzeti s ezért szent tárgy az (...). S ezért nálunk a mulattatást, melly a színháznak minden esetre egyik czélja, okvetlenül alá kell rendelni magasb szellemi czéloknak, millyenek nyelv és nemzetiség. Ez van kifejezve ezen más népeknél ismeretlen névben: nemzeti játékszín..." Egy emberöltő elteltével Paulay Ede, a magyar meiningenizmus legjelentősebb képviselője 1872-es nyugat-európai tanulmányútjáról egy differenciált polgári színházstruktúra ideálképét hozta magával. S miközben a periféria vágyakozva tekintett a fejlettebb nyugati színházkultúrákra, az angol Edmund W. Gosse 1877-ben megjelent tanulmánykötetében nosztalgiával írt a dán színjátszás nemzeti jellegéből fakadó rusztikus erőről...