Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Ujes, Alojz (Belgrád): A színház szerepe a délszláv állam kialakulásában

zó ötlet 1838-ban, a pesti „Slavjanski teatar" alapításának ötlete, amely Jan Kolartól származott, aki a szláv egyesülés neves harcosa volt Később Matija Ban, a híres drámaíró, még az újvidéki és zágrábi nemzeti színházak alapítása előtt megfogalmazta egy olyan színház eszméjét, amely „országszerte, Belgrádban, Zágrábban, Újvidéken, Karlovácon, Rijekában és más városainkban" előadásokat tartana. De az ötlet 1863-ban és később újra egyre aktuálisabb lett. A délszláv népek államszövetségben való egyesítését a fiatal polgári értelmiség valósította meg, amely ezt elsődleges nemzeti, politikai és kulturális feladatának tartotta. A folyamat különféle körülmények között, különböző módon, de egyidejűleg zajlott le. Ennek a közös hatásnak a következők adják az alapját: 1. etnikai rokonság; 2. közös nyelvi alapok; 3. az idegen uralomtól való felszabadulás tendenciája; 4. saját államrend felépítése; 5. saját nemzeti-kulturális rendszer kiépítése. A színház különösen jelentősen járult hozzá ezekhez a törekvésekhez. E közös harc idején a különbségek egyre csekélyebbek lettek, s a közös alapok kerültek egyre inkább előtérbe. Esetünkben nem alkalmazhatók Schlegel gondolatai a nemzeti színház sajátosságairól: „Mivel különböző szokásai által minden nemzet a neki tetsző színháznak különböző szokásokat ír elő, az egyik nemzet színdarabja ritkán tetszik a másik nemzetnek" — ugyanis közösségünkben ugyanazok a darabok minden színházunkban játszhatók. Végezetül meg kell állapítani, hogy már 1910-re, tehát a Balkán-háborúk (19121914) és a délszlávok közös államban, Jugoszláviában való egyesülése előtt megszületett a jugoszláv színház. Legjelentősebb központjai Újvidéken, Zágrábban, Belgrádban, Osijekben (Eszéken), Ljubljanában és Cetinjében voltak. A színház népeink mindegyikénél alapvetően azonos, vagy nagyon hasonló sorrendben született meg, mint Európa többi részén: a színház kezdetben a vallással, az iskolákkal függött össze, majd az urbánus területek fejlődésével és igényeivel, ahol céhes és népi színházak jöttek létre. A vándortársulatok voltak az első hírnökei a professzionális színházi tevékenységnek, ezt követték a városi színházak, majd végül a nemzeti színház megalakulása. Ha megnézzük országunk színháztörténeti térképét, amely az 1918-as állapotokat ábrázolja, azt látjuk, hogy a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság területén, valamint abban a zónában, amely Velence fennhatósága alá tartozott, több mint 40 színházépületet emeltek. Azon a területen, amely a szerb királyság uralma alatt állott, hármat; Montenegro fejedelemségben kettőt; a török fennhatóság alatti területeken kettőt — tehát összesen hét színházépületet. A teljes színházi spektrum megalkotásánál átvettük az európai színházi kultúra számos elemét. Átvettük a Nemzeti Színház koncepcióját (Comédie Française, Burgtheater, Nemzeti Színház, az olasz színházak, az európai városi színházak, a vándortársulatok rendszere), a munka- és társulatszervezési formákat, a pénzügyi formákat, a színházi tevékenység jogi szabályozását, a színházon belüli normatív szabályokat, a műsorrendeket (amelyeket értelemszerűen megváltoztattunk), az előadási stüust. Teljes szcenikai felszereléseket, díszlet- és jelmeztárat, kellékeket vásároltunk. Átvettük a színiiskolák tantervét és terminológiáját, amely még ma is nagyrészt német. Mindezeket saját színházunk megalkotására használtuk fel, amely teljesen autentikus, és emellett vagy éppen ezért a teljes európai színházi rendszer integráns része.