Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Silvestru, Valentin (Bukarest): Elődeinket magunkkal visszük az örökkévalóságba

és hogy azok a történelmi alapozással pozitív befolyást gyakoroljanak a nemzeti szolidaritás gondolatára. Figyelemreméltó az a tény is, hogy sok történelmi drámát számtalan naivitása, dramaturgiai hibája és anakronizmusa ellenére ma is sokszor bemutatnak. Az a szükségszerűség, hogy a múltat a művészet segítségével kell megismernünk, szoros kapcsolatban áll az új művészettel. Az újabb generáció különösen érzékeny az olyan művészi alkotások iránt, amelyek dokumentumok adatait híva segítségül a történelmet rekonstruálják. Egy híres írót parafrazálva: a jó régi darabok olyanok, mint a vonók, a hozzájuk tartozó hegedű, amely a hangokat kiadja, az olvasó lelke — s az olvasó lelke mindig friss és fogékony. A történelmi drámával párhuzamosan fejlődött — már az előző század kezdetén — a szatirikus vígjáték is, amely viszonylag gyorsan elképesztően felvirágzott. Még ma is a román színpadi irodalom fényes fejezetét jelenti a kezdeti időkben alkotó Alecsandritól és a klasszikus Caragialétól olyan mai szerzőkig, mini Teodor Mazilu és Marin Sorescu. Hogyan vált a szatirikus vígjáték valamennyi formája és műfaja olyannyira kedveltté? Miért nevezték a társadalmi haladásért és a politikai szabadságért folytatott harc fegyverének? Természetesen azok miatt az eszmék miatt, amelyeket terjesztett. De más sajátosságai miatt is: a szatirikus vígjáték — elsősorban erről beszélek, nem a vaudeville-ről és a farceról — kétkedő kérdőjelet tesz minden status quo mellé. Ellene mond — humoros formában, de meggyőzően — minden anakronizmusnak. Felhánytorgat minden igaztalanságot, és implicit módon állandóan hangoztatja az eljövendő kor ideáljait. A szatirikus vígjáték a kétely poémája mindennel szemben, amelynek el kell tűnnie, és bizakodásé mindabban, ami újjá fog születni. És ez szüli a világra azt az örömöt, ami nélkül lelkünk nem tudná átmenteni magát. Épp ezért emlékezünk tehát meghatottan és tisztelettel elődeinkre, mert minden korunkat megelőző alkotás mélyén ott rejlik az aktualitás. És amikor ezt felélesztjük, magunkkal is visszük a továbbiakban. Valahogy úgy, ahogy a tanulságos középkori legendában. JJX Konrád osztrák császár elfoglalta a várost, ahová ellensége, a württembergi herceg visszavonult. Az volt a terve, hogy a város valamennyi lakóját meggyilkoltatja, de részvétből megengedte az asszonyoknak, hogy elhagyják a várost, és magukkal vigyék azt, ami a legdrágább nekik. A hercegnő a hátára vette a férjét, mert őt tartotta legértékesebb tulajdonának. Minden asszony követte példáját, és a császár annyira meghatódott, hogy mindenkinek megbocsátott. Úgy gondolom, ugyanígy mentjük meg ma legtartósabb értékeinket a haláltól és a feledéstől — miközben magunkhoz vesszük elődeink példáját és fáradhatatlanul elindulunk az örökkévalóság felé.