Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kotte, Andreas (Berlin): Nemzeti színjátszás a Nemzeti Színházban?
Königsbergi Publikandumbsni a színházat a Tudományos Akadémiával azonos rangra kívánta emelni, és kulturális intézményként a Közoktatási és Kulturális Minisztériumhoz csatolni. De egy olyan intendáns, mint Iffland, inkább maradt a korona alattvalója — és a színház rendőri felügyelet alá került. Az 1810-ben megjelenő ipartörvény előírta, hogy bárki színházigazgatóvá válhat a rendőrhatósági iparengedély megszerzése után. 7 Ezzel a francia színházi szabadságnak a gazdasági oldalát követték. Csak 1849-ben ismételte meg Eduard Devrient a reformjavaslatokat. De már nem arról volt szó, hogy szabadítsák meg a nemzet érdekében az udvartól a színházat, hanem olyan színházról beszélt, amely az iskola és az egyház mellett az állam hatalmi eszköze. Szükségszerűen favorizálták az ember ábrázolást, amely nevelésre különösen jól használható, és ismét megkísérelték az ún. bemutatást kiirtani. „Minden komédiástársulatot, amely megsérti az emberábrázolás méltóságát, minden további nélkül meg kell szüntetni". 8 Remélem, beláthatóvá vált, hogy a német nemzeti színház ügyét tíz vagy akár több Iphigenia vagy Tasso sem tudta volna — még nagy siker esetén sem — előrevinni. Ez is hozzátartozik Goethe „rögeszméjéhez". Másrészt a nemzeti fontosságú darabokhoz nem egyszerűen a színészek és a nézők hiányoztak, ahogy ezt Goethe állítja, hanem a színházi viszonyok összességének alkalmatlansága sem hagyott teret a német nemzeti színház kibontakozásához. Nem neveztem meg minden okot, de megpróbáltam Iffland példáján néhány tényre utalni. A vándorszínészet alternatívájának teljes elvetése a fejedelmek karjaiba űzte a polgári színház megújítóit. A nemzet nevelése az egyén nevelésévé vált, de ez nem valósulhatott meg a játékos egyenlőség feltételei mellett, hanem ugyanarra a tekintélyelvű alárendeltségi viszonyra volt szüksége, amely a társadalom más területein általánosan elterjedt volt. Az angol és a francia nemzet megengedhette magának a színházat mint a józan ipari fellendülés játékos ellenpontját vagy az „édes élet" csillogását, míg a forradalom nélküli Németországban a színház a nevelés eszközévé vált. Jegyzetek 1. Johann Peter Eckermann: Gespräche mit Goethe, hrsg. von Conrad Höfer, Leipzig, 1913. 530. (1825. március 27.) 2. August Wilhelm Iffland: Meine theatralische Laufbahn, Leipzig, 1916. 140. 3. Uo. 141. 4. Idézet Gretel Carow-töl: Zacharias Werner und das Theater seiner Zeit, Berlin, 1933. 103. (A „fizetett rendbontók" kifejezés feltételezés, amely Iffland incidensektől való félelmét bizonyítja.) 5. August Klingemann: Was für Grundsäue müssen eine Theaterdirektion bei der Auswahl der aufzuführenden Stücke leiten? Leipzig, 1802. 26. 6. August Wilhelm Iffland: Theorie der Schauspielkunst für ausübende Künstler und Kunstfreunde, 2. köt. Berlin, 1815. 37-39. 7. Vö. Walter Feustel: Nationaltheater und Musterbühne von Lessing bis Laube, Diss., Greifswald, 1954. 56. 8. Eduard Devrient: Das Nationaltheater des Neuen Deutschland. Eine Reformschrift. Leipzig, 1849. 81.
