Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kotte, Andreas (Berlin): Nemzeti színjátszás a Nemzeti Színházban?

Andreas Kotte (Berlin): Nemzeti színjátszás a Nemzeti Színházban? Már a fiókokban porosodtak a fennkölt német nemzeti színházi programok, és az udvari színházak a Bécsi Kongresszus után az egy ideig divatos, előnyben részesített Nemzeti Színház címet gyanakvóan ismét elvetették, a Berlini Nemzeti Színház immár Királyi Udvari Színház — amikor Johann Wolfgang von Goethe kifejti Eckermann-nak, hogy tulajdonképpen létre tudta volna hozni a német színházat, csak sajnálatos módon a közönség és a színészek megakadályozták. „Valamikor valóban rögeszmém volt egy német színház megteremtésének lehetősége. Igen, rögeszmém volt, hogy magam is hozzájárulhatnék ehhez, és letehetnék néhány alapkövet egy ilyen építményhez. Megírtam az Iphigeniámat és a Tassomat és gyermeki reménnyel arra gondoltam, így sikerülne. De semmi nem mozdult, meg sem moccant, és minden úgy maradt, mint azelőtt. Ha hatottam és tetszést arattam volna, egy tucat olyan darabot írtam volna, mint az Iphigenia és a Tasso. Témában nem volt hiány. Mint mondottam, csupán a színészek hiányoztak, akik az ilyeneket szellemmel és élettel előadják és a közönség hiányzott, amely ezeket érzőn meghallja és befogadja".

1 Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a nemzeti színházat német földön néhány Iphigenia és Tasso valóban előbbre vitte volna, az is megvizsgálandó, vajon felelősek-e a színészek és a közönség a nemzeti színházi eszme gyors hanyatlásáért. Mivel átfogó elemzésre a megszabott terjedelem miatt nincs módom, így a német színháztörténet egyik héroszának tevékenységére szorítkozom. August Wilhelm Ifflandot H. Frigyes Vilmos nevezte ki 1796 novemberében igazgatónak annak a Berlini Nemzeti Színháznak az élére, amely 1789. augusztus 1. óta (!) teljes mértékben a király fennhatósága alá tartozott. A rendkívül rátermett If fland (egy személyben intendáns, f ődramaturg, pénzügyi igazgató, vezető színész és drámaíró) hamarosan a legjelentősebb német színházak körébe emelte a Berlini Színházat. Ezért látszik alkalmasnak arra, hogy kérdésünket — miért nem alakulhatott ki nemzeti színház Németországban — szembeállítsuk Iffland egyik drámájával, annak előadásával és elméleti felfogásával. Mivel a lényeg a peremjelenségekben, a különösben gyakran vüágosabban bukkan elő, mint az általánosban, ne egy olyan sikerdarabot válasszunk, mint .4 vadászok (Die Jäger), ne a gyakran leírt Schillerrendezések egyikét és még kevésbé Iffland Eckhofról írt elméleti megállapításait, hanem válasszuk A kokárdák (Die Kokarden) c. darabot, a Martin Luther, vagy az erő felszentelése (Martin Luther, oder die Weihe der Kraft) rendezését és az emberábrázolásról szóló elméletét. 1791 -ben Iffland megbízást kap Lipót császártól „az állam erőszakos átalakítása elleni színdarab megírására." Bár a javasolt témát elutasítja, vállalkozik arra, hogy egy „maga választotta témában" képet alkosson a két fél közötti összes félreértésről, valamint arról, müyennek kellene lenniük a fejedelmeknek. .Azáltal, hogy eltökéltem a polgári háztartásokban dúló viszály vesződségeinek ábrázolását, azonnal meg tudtam szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amelyet éppen érzékelni kezdtem".

2 Az általunk vizsgált összefüggésben ne a darab tartalma, és ne az a körülmény érdekeljen bennünket, hogy a francia forradalom ellen irányult, hanem a fejedelemnevelés felvüágosodásbeli követelése; a kor da-