Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

tényező jelenik meg, az előzővel ellentétpárt alkotva, konfliktus-lehetőségeket felvillantva, egyben értelmezve a történteket és a történendőket: Város-munka, emberek-munka, munka-Isten, Isten-sors; ám az ellentétpárok nemcsak így rendeződhetnek el, hanem másképpen is: Isten-ember, munka-sors. Ez a quartett előre jelzi János mester „végzetét", s visszafelé érvényesnek tudja cselekedeteit. Ezek a párhuzamok és ellentétek, ismétlések és összekapcsolások azonban nemcsak rövid dialógusokban, hanem a darab egészében is meghatározó jelentőségűek. A történet — mint már írtam — János mester egyedül maradását beszéli el. Nemcsak személyes sorsának legközvetlenebb tanúitól kell elbúcsúznia, hanem fokozatosan élete vezérlő eszméitől is. Valójában kifosztva, értékeitől megrabolva kerül ki a győzelmesen megvívott ütközetből (óhatatlanul Rilke verssora kívánkozik a „teremtés vesztesé "-nek tudott győzedelmes János mester sorsát kommentálandó: Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles...). Ennek megfelelően a mű első és utolsó jelenete a távozást, a küépést jeleníti meg, és a két távozás fogja össze az eszmény-, érték- és reményvesztés tragikumot hordozó, elégikus hangnemben kicsengő históriáját. Az első jelenetben az apa búcsúztatja a nagyvilágba kilépő fiát, aki magával viszi az otthon maradók miatt érzett nyugtalanságot. Az apa viszont értesül a várost fenyegető veszélyről, arról, hogy ki tudja, meddig marad meg otthona. Úgy távozik a búcsú színhelyéről, mint aki nem sejtheti, mire ér haza. Magabiztos szavai ellenére nem feledheti Albertus figyelmeztetését, ki kell lépnie a búcsúzás tartózkodó érzelmességéből, és akarvaakaratlanul (inkább akaratlanul) részévé kell válnia a Történetnek. Az utolsó jelenetben úgy töri szét a gyilkos szerszámmá kényszerülő vésőt, mint aki megbizonyosodott, ebben az idők fordulásában sem ecset, sem véső nem adhat nyugalmat, nem remekműre, hanem a romok eltakarítására kell készülnie, az alapok lerakására, a szó legszorosabb értelmében vett kézműves munkára. Szent Erzsébet nemes alakját majd kifaragja más, boldogabb korszak boldogabb gyermeke. Távozik, és ott remeg a színpadon a bizonytalanság, az érzelmi semmibe lép az, aki úgy vált hőssé, hogy hősvolta megsemmisítette benne a csak magára figyelő, csak szobra vonzáskörében alkotható művészt. Az első távozás (az első jelenetben) a reményé, hogy a gond barázdálta korból be lehet lépni a műhelybe, a második távozás a keserű kijózanodásé, hogy üressé lett a műhely, a vüágba, a hétköznapokba kell belépni. E két helyzet és e két lelkiállapot között bonyolódik János mester története, amelyben a szüntelen távozások a képletes és valóságos kilépések mind-mind valamiképpen János mester kifosztásához járulnak hozzá. Az első kép végén Albertus sorsa felé vezeti János mestert, egy író a szobrászt, a veszélyekkel teli erdőn át. A következő jelenetek Dante-utalásait előlegezi ez, ama sötét erdő, amelybe az ember életútjának felén Itália poétája jutott, ott leselkedik valamennyi művészre, aki érzi és látja, hogy szerette szűkebb honja città dolente, a kínok városa. A második kép végén egyedül hagyják műhelyében a Szent Erzsébet-szobron munkálkodó Jánost, Isten hagyta egyedül, miközben vélt magabiztosságát, küldetéstudatát megrendítette a körülötte fellángoló történelem. A második felvonás első képében végképpen fény derül rá, hogy hirtelen szerelme, felesége hűsége, a művészi munka teremtő magánya veszélyben van, el kell mennie a tanácsba, „politizálnia", döntenie, védekeznie kell, hiába körötte az alkotás varázsköre. A második kép végszavát János mester mondja ki. Amikor a nádornak üzen, illúziótlanul teszi, ama felismerés jegyében, „hogy jog nélkül nincs emberi élet." A magányos művészből közösségi ember lesz, egy a közösségből. A kötelesség és a személyesség, a becsület és a művészet ellentétéből az előbbi