Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok
más művészet igazságát, egy műfajban megfogalmazódó életelvet, amely a politikai bölcsesség sugárzó erejével rendelkezik, s amelyre fölépülhet az új élet. János mester tragédiája (vagy tragédiájának egyik talán legfontosabb összetevője), hogy meg kell állnia ennek az új életnek a kapujában. Kézai kissé kényszeredetten ismeri el a dikció gazdagságát, ám szembeállítja vele (vagy belőle következteti) a színmű gyermekbetegségét, a drámaiatlanságot. Hibáztatja, hogy az alakok nem fejlődnek (ellene vethetjük, hogy fölismerésekhez jutnak, megérnek egy új életre!). A műnek csak mondanivalója drámai, hangzik a végítélet. Nagy Miklós 62 ugyan nem erről a műről állítja, hanemi kassai polgárok és a hozzákapcsolódó alkotások összegző értékelését végzi el, nem kevésbé idegenkedve: „Márai csupán a polgári rétegnek ír (...) De a polgárságban is annak a mindinkább vékonyodó túlcivilizált rétegnek, amelyik az élet mai roppant vajúdásában tehetetlenül szívja a kultúra lefoszló kérgei alól szivárgó nedveket." A képzavart súroló fogalmazás egyáltalában nem megdöbbentő módon, hanem természetesen rokon az 1945 utáni dogmatikus irodalomkritika vádiratszerű hangvételével. Az Újság c. folyóiratban meglepő vita zajlik le A kassai polgárokról. Barcs Sándor 63 előbb a tanácstermi jelenet vontatottságát rója föl Maráinak, meg azt, hogy túl sok közhely hangzik el, majd János mester magatartását kezdi el bírálni, passzívnak minősíti a figurát, akitől (ti. a művésztől) cselekedetet vár. János mester, ha úgy tetszik, a művész, párviadalban megöli a bitorlót; ha ez nem minősül cselekedetnek, akkor vajon mit nevezhetünk annak? Másrészt: János mester nem Márai, hanem Márai színdarabjának hőse, s az írónak talán még a valóban passzív hős tragédiáját is joga (volna) színpadra vinni. Barcs ezután János mester teremtője ellen fordul: „Az író kívülről nézte az eseményeket, mint egy előkelő idegen..." Ez is ismerős vád, hasonlót 1945 után megjelent bírálatból szintén idézhetünk. Barcsnak egy névtelen (pesti?) polgár felel. 64 Rámutat, hogyi kassai polgárok Kassája szinte csak ürügy, vagy inkább jelkép; a szerző nemcsak szülővárosának, hanem az egész magyar polgárságnak üzent. Megüzente, hogy a polgári erény és munka értékét őrizni kell, hiszen Márai is „a polgári munka és erény szerelmese". Ennek himnuszát alkotta színdarabbá, himnikus alkotássá, „amelynél megrázóbbat, hatalmasabbat magyar nyelven nem írtak." Amit a magát névtelen polgárnak álcázó cikkíró kifejezni akar: a fölismerés, hogy Kassa, a Város, János mester, a céhek, mind-mind a jog és a szabadság elkötelezettjei, letéteményesei akkor, amikor (1942-ben vagyunk!) az ellenség fenyegeti ezt a létet, e létben kibontható művészetet, amelynek megtestesülése a Dóm, egymást követő nemzedékek közös ihlete: .Apáink felrajzolták a földre az alapokat. Mi is építünk rajta, aztán te és a fiaid. Városok és templomok nem épülnek két mise között." A jobb- és szélsőjobboldali sajtó ezúttal sem elsősorban az irodalmi müvet látja Márai alkotásában. Dékány András 65 az Új Magyarságban „nagy parázshalmazhoz" hasonlítja A kassai polgárokéi, olyanhoz, amely „nem lángol, nem izzik, nem gyújt, csak pörköl." „Az epikus nem vette észre a drámát"; a mű valójában „stilisztikagyakorlat". Valamennyi polgár Márai agyával gondolkodik. Mindezek a bizonyítatlan és metaforikus voltuknál fogva bizonyítást nem is igénylő, a recenzens ellenőrizhetetlen benyomásait visszaadó tézisek valamivel konkrétabb kifogásokkal egészülnek ki: ,A dráma kettőt kíván: a nagy felépítést és azt, hogy minden a színpadon történjen..." Igaz, Dékány Ibsen Solness építőmesterét látja rá A kassai polgárokra, s mint közismert, Ibsen színpadán sok minden hangzik el, ami már régebben megtörtént, ületve Solness „cselekedetéről" sem nyílt színen értesülünk, hanem más szereplő elbeszéléséből. Dékány hiányolja, hogy Omodé és János
